2017. november 25., szombat

Csúcsra járatva: Bükk 900 Online

A Bükk 900-as csúcsai teljesítménytúrával kapcsolatban nekem mindig volt két bibi. Az egyik, hogy a rajt/cél Bánkút igen messze van a fővárostól, az oda-vissza 6 órás kocsikázás gondolata többször meghátrálásra késztetett. A másik pedig, hogy augusztus első szombatja többnyire nagyon meleg, és egy olyan útvonalon, ahol semmilyen vízvételi lehetőség nincs, ott bizony ez komoly problémát jelenthet.
A Bükk 900 Online megjelenésével sem került Bánkút Pesthez közelebb, viszont mivel ez az év bármely napján teljesíthető, ezért a második bibi kipipálásra került. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz így az út. Aztán még abban is megegyeztünk Vic-kel, aki létrehozta a kihívást, hogy a sötétben aló csúcskeresést is teszteljük. Így néztük ki magunknak a november 25. 13 órás rajtot.
Dél körül a Bükköt hatalmas felhők veszik körül, így Mályinka felől felautózni elég játékosra sikerül. Kiguvadt szemekkel figyelem az utat, ami olykor bizony alig látszik. Szerencsére nincs még olyan hülye, aki ilyenkor erre jár... :) Aztán egyre feljebb tartva vékonyodik a felhő, és áttűz rajta a napsugár. Vic álmélkodva fotózgat mellettem, én persze nem tudok odanézni, mert most már a nap vakítja a szememet... :D


Gyönyörű napsütés fogad minket Bánkúton, egy órája egy lyukas garasban sem fogadtam volna, hogy ez lesz. Gyors pakolást követően már lent vagyunk a turistaháznál, ahol az étterem bejárati ajtaja mellett található OKT pecsételő doboz alján van kirakva a Bükk 900 Online rajt/cél QR kódja. Még mielőtt leolvasnánk, gyorsan egyeztetünk az étteremmel, hogy várhatóan este 7 előtt még szeretnénk két menüt elfogyasztani, két nagy, bőséges, forró menüt... :)
12:58-kor rajtolunk el, és egyből a sípályát vesszük célba bemelegítésként. A Felső-Borovnyák csúcsa a NATO radar állomás miatt lejjebb került, illetve egy mutatós kis oszlopot kapott, bár itt a QR kód kicsit magasan van. Első csúcsnál első gubanc: valamiért nem tudjuk beolvasni a kódot. Aztán Vic jön rá, hogy a nap olyan szögben tűzhet a kódra, hogy az fényt ver vissza az olvasóba, ami így képtelen az azonosításra. Sebaj, beárnyékoljuk a kódot, így már minden oké.
Kocogás lefelé a műúton, az egyetlen ilyen lehetőség. Majd már a Pipist támadjuk, itt már nincs műút, se út, csak a szűz erdő. Pipis levadászását követően az új csúcsra, a Füstös-kő bércre kapaszkodunk fel. Szép kis hegyet talált Vic, elszórtan fák, kellemes aljnövényzet, halovány ösvények, amin lehet haladni. Itt még nincs oszlop, a csúcson egy magas fára van rögzítve a kód, a fa mellett kőrakás, nem messze a fától pedig egy magasles emelkedik.
Innen viszont lehet úton haladni egy darabig, ami hol ösvény, hol az országos kék, hol dózerút. Kis-kőhátat megtalálni nagyon egyszerű, valamilyen átjátszó állomás gigantikus oszlopa mellett ácsorog a csúcsoszlop. Kódolvasás, és zúzunk lefelé. Ha tovább indulunk az oszlop mellett, be a sűrűbe, akkor találunk egy kis nyiladékot, amit azért nem egyszerű felfedezni, viszont az egyenesen a Nagy-kőhát elágazáshoz vezet.
Köves rengeteg, szinte kopasz csúcs a Nagy-kőhát, ami térerőben kissé gyengélkedik, így pár perc elmegy a hullámok keresésével, de sikerrel járunk. Rövid dzsungelharc után ismét földúton mehetünk egészen Három-kőig. Sajnos a felhők besokasodtak, így se a napot, se alacsony felhőket nem látunk. Viszont Büszkés-hegy levadászása innen könnyű préda, és meglepő módon azonnal be tudjuk olvasni a kódot, a teszttúrán ez jóval nehezebben ment.
 Kikocogunk a kékre, és Tar-kő is "áldozattá" válik. A peremre nem megyünk ki, valószínűleg hasonlóan nincs látvány, mint Három-kőn. Egy darabig visszamegyünk a kéken, majd balra beereszkedünk egy völgybe, ahol csatlakozunk egy erdészeti útra, ami végigvezet a fenyvesen. Elképesztő a látvány. A Virágos-sár hegy alján találjuk magunkat, és egy szűk kis vályúban kapaszkodunk felfelé. Ez az a hegy, ami mindkét irányból nehezen adja magát, de a végén csak leolvassuk a kódját. :)
Miután legurulunk a hegyről, a néhai legmagasabb pont felé, az Istállós-kő felé tartunk a zöld és zöld háromszög turistautak segítségével. Hamarabb olvasom le a kódot, mint Vic, és ez a szerencsém, ugyanis a fák között, a felhők mögül átsüt a nap, és olyan a látvány, hogy még a lélegzetem is elakad. De csak pár másodpercig tart az egész, így mire szólok Vic-nek, addigra a kép már a múltba vész.


Innentől nagyjából az utolsó csúcsig már nincsenek trükkös kis utacskák, egyik hegyről le, másikra fel, szinte teljesen irányba. Itt-ott azért még vigyázni kell, például Ispánról lefelé célszerű egy jobb kanyart beletenni, mert az ember irányba haladva egyből egy mély árokban találja magát, amiből persze ki is kell mászni... Kukucsó-hegy ebből az irányból kőkemény, csak 500 méter távban, de úgy lehet érezni, hogy szintben is annyi...
Átbukdácsolunk a Vörös-sár hegyre, és itt megint akad egy kis térerő gond, de végül ez is megoldódik. Szerencsére csak két-három hegyen nem adja be elsőre a jelet. Közben elkezd besötétedni, és Körös-bérc tetején már elő kell kaparni a lámpákat, mert a leolvasó nem látja a kódot. Egyébként is szükség van már fényre, normál úton sem szeretek sötétben botorkálni, nemhogy a szűz erdőben.
Fekete-sár bérc, már vak sötétben, és szembesülünk a ténnyel, hogy mennyire marha nehéz így megtalálni az oszlopot... :) Utólag belegondolva, olyan hegyeken van ezzel gond, ahol nem egy "jellegzetes" helyen áll az oszlop, és ezekből szerencsére nincs túl sok. Fekete-sár az egyik, pár perc elmegy a körbe-körbe járkálással. Aztán még a lefele menő irányt is benézzük, úgyhogy a mai túrán ez a hegy viszi a "legnehezebben levadászható csúcs" díjat...
Kis-sár bérc könnyű préda már, és Huta is annak tűnik, bár sikerül becéloznunk felfelé egy sziklarakást, amit aztán kerülhetünk meg. Nappal ezzel ugye nincs gond. Lefele menet vesszük észre, hogy leszállt a köd, vagy harmat, vagy nem tudom mi, de csurom vizesek a lehullott levelek. Sikerül is dobnom egy óriási hátast, szépen elterülök az avarban. Vic persze éppen videóz, ez a rész van a kisfilm végén. :) Nekem nem volt elég, 50 méterrel lejjebb ismét elvágódom. Itt már röhögésbe fullad az egész, jaj, csak egyszer jussunk le erről a hegyről... :D
A Nagy-Istvánból és a Fodorból csak egy méteres átmérőjű kört látok, amit a lámpám világít, itt már könnyen megtaláljuk az oszlopokat sötétben is. Majd végre ismét út van a lábunk alatt, és a Faktor-rét felől megközelítjük a Bálványt, az utolsó hegyet. Na innen már egyszerű lesz... vagyis csak lenne, ugyanis kitör egy szolid hóvihar. Igazából valami havas eső esik, és mellé viharos szél társul. Eddigi komfort érzetem pillanatok alatt tűnik el, és hiába futunk, mégis fázom. Basszus, azért ezt megúsztuk, még pár perc, és Bánkúton vagyunk.
5 óra 15 perccel indulás után olvassuk le a célkódot. Ez azért elég jó idő lett, figyelembe véve a sötétséget. Tény és való, hogy hőség nélkül ez sokkal jobban megy. Bemegyünk az étterembe, és kikérjük a kötelező vadragu levest házi kenyérrel és almás rétest. Nem lehet szavakba önteni, mennyire jól esik... :) Bárki, aki teljesíti a Bükk 900 Online-t, utána toljon egy ilyen menüt a turistaházban. Durva lesz. ;)
Az összefoglaló videó:

2017. november 11., szombat

Békés Harcos Útja: rendezői bejárás

Nagyjából a nyár vége óta tolom magam előtt a "Békés Harcos Útja" instant teljesítménytúra hosszútávjának bejárását, de mindig közbe jött valami. Legutóbb például arról feledkeztem meg, hogy a Mátrában tovább tart a vadász-szezon, mint a Bükkben, és sikerült egy hajtóvadászat közepébe csöppeni...
November közepén már elég hamar sötétedik, de végül is nem bántam, hogy eddig halogattam a bejárást, legalább szembesülhetek azon akadályokkal, amelyekkel találkozhat majd a vállalkozó szellemű túrázó éjjel. Az útra ketten is elkísértek, egyikük Vic, a Bükk 900 Online kiötlője, és ennek a túrának a társszervezője, illetve Kati is bejelentkezett, szeretett volna első női teljesítő lenni.
Egy hibát azért elkövettem, csak felületesen saccoltam meg a szintemelkedést, térkép alapján nagyjából 2000 métert becsültem. Gondoltam majd a barometrikus órák pontos adatot fognak adni. Csak így ugye nem teljesen voltunk felkészülve a nehézségre, gondoltuk a Mátrabércnél úgysem lesz nehezebb... Há, mekkorát tévedtünk! :D
Fél nyolc körül egy 3 km-es jelöletlen úttal kezdtünk. Örülök, hogy még a nyáron felfedeztem ezt a vadregényes kis ösvényt, rögtön betettem a rövid- és a hosszútávba is. Muzsla meghódítása szintén nem a "megszokott" piros jelzésen történt, hanem két teljesen új jelzést avattam fel (Z+ és P+), amelyek tudtommal még egyik online térképen sem szerepelnek. Kellemesen emelkedő, széles erdészeti út.
Lefelé természetesen az egyik kedvenc utamat választottam, a Vidróczki-barlang mellett futó P+-et.
Nagyjából 17 km-nél értük el az 1000 méter szintemelkedést. Na itt már gyanús volt, hogy a 2000 méter erősen alulbecsült érték lesz. Az időjárás érdekesen alakult, tavasz és ősz váltogatta egymást, illetve a hegycsúcsokon olykor ízelítőt kaptunk a télből is. Felhők jöttek-mentek, és olyan fényviszonyok alakultak ki, hogy nem győztünk fotózni.



A Galya-fennsík felé haladva Katinak erőteljesen megfájdult a lába, nagy eséllyel még nem heverte ki a kéthetes Piros ultrát. Végül okosan döntött, Mátraszentimrén kiszállt, buszra ülve visszament Pásztóra, és ott várt meg minket. Így is 30 km-en át kísért minket, 1700 méter szinttel.
Sajnáltuk, hogy Kati nem láthatta a kiszállása utáni tájakat, de a végefelé olyan lejtőkkel találkoztunk, amik még nekünk is fájtak... Illetve voltak káprázatos erdőségek, mint például ez a fenyves.
A Világos-hegyen még soha nem jártam ezelőtt, de mivel ódákat zengtek róla, ezért egyértelmű volt, hogy berakom az útvonalba. Hát megérte. A hegytetőn 360 fokos panoráma várt ránk olyan elképesztő színvilággal, hogy többször koppant az állam a sziklákon... Nem gondoltam volna, hogy az ősz végén még ilyen színekben pompázik az erdő. Csak fotóztunk, csak fotóztunk, aztán végre elindultunk lefelé a nyaktörő lejtőn.
Elhagyva az utolsó "ellenőrző pontot", már csak 13 km volt hátra, úgy gondoltuk, hogy kicsit odalépve két órán belül letoljuk. Hát nem toltuk le... :D Akkor még nem tudtuk, de az igazi hardcore még csak akkor jött.
A Havasig kacskaringózó S+ még nem jelentett nagy kihívást, a hegy viszont kicsit meglepett minket. Sunyi módon elaltatott. Na nem azért, mert már fáradtak voltunk. Kellemes szögben emelkedik, de végtelen hosszan. Emelkedők emelkedőkbe folynak, és amikor már azt hiszed, hogy fent vagy, egy bazi nagy hegy tornyosodik fel előtted... :)
A felfelénél már csak egy hosszabb etap volt: a lefele. Sanszos, hogy a sötét miatt véltük annyira hosszúnak, itt már lámpát kellett kapcsolnunk. Aztán jöttek a meglepik. Például egy mély árok, amire egyikünk sem emlékezett. Vic bízott benne, hogy ez már János vára, de mivel az benne van a rövidtávban is, amit kétszer jártam be, így jól emlékeztem, hogy bizony még nem az. Vaksötétben, háton kúszva próbáltam leküzdeni az akadályt. Szerencsére nem túl hosszú, de az biztos, hogy majd az éles túrán lesz néha anyázás...

Aztán persze megérkezett János vára is, újabb kúszás. Világosban nyílván egyszerűbb, de így, hogy nem látod hova érkezel, csak csúszol lefele... Hm, fincsi volt. :) Leértünk a Rédai-Nagy patak völgyébe, és onnan már csak ki kellett mászni. Közben Vic közölte, hogy túlléptük a 2700 méter szintemelkedést...
Nos, konklúziók:
1. A viszonylag könnyű rövidtáv mellé szerettem volna egy küzdős hosszútávot. Hm, sikerült. :D
2. Ha valaki sötétben ér a végére, a két említett lejtőnél fokozott óvatossággal kell ereszkedni.
3. Mindemellett egy igazán gyönyörű útvonalat sikerült összerakni.
Békés Harcos Útja, instant teljesítménytúra, 23 és 59 km-en a Mátrában.
Start: 2017. december 22. 22:30
Természetre hangolva...

2017. október 28., szombat

Ultra-kíséret: Piros 85


Különleges kapcsolatom van a Piros 85-tel. Amikor egyedül mentem, vagy feladtam, vagy lesérülve botorkáltam végig, amikor pedig társsal mentem, mindig egy jó buli volt. Csak utóbbi esetben hiányzott a saját tempó, és ott volt a háttérben a kíváncsiság, hogy vajon egyedül mit élhettem volna meg.

Az idei Pirosra nem terveztem semmi extrát, így mikor Kati vázolta az ő terveit, miszerint indulni akar a 85-ön, egyből vállaltam, hogy elkísérem. Már akkor tudtam, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű. Katinak az első próbálkozása lesz 50 km feletti távon, és őt is hajtja a kíváncsiság, hogy milyen teljesen darabokra hullni a kimerültségtől és a fájdalomtól, mert eddig ezt nem sikerült megtapasztalnia... :) Na gondoltam, a P85 remek lehetőség lesz. :) Mindamellett, hogy figyelnem kellett az ő reakciót a távra, szintre, terepre, időjárásra, éjszakára, frissítésre vagy annak hiányára, még saját állapotom kontrollját is kézben kellett tartanom, mert mi van, ha éppen miattam nem fogja tudni befejezni...? :)

Kicsit félve ugyan, de kinéztük a 15 órás terepfutó szintidőt. A versenyre nem neveztünk, egyrészt azért, mert nem akartam még egy plusz nyomást, másrészt pedig minél kevesebbet szerettünk volna sötétben menni. A nálam már jól bevált hosszútávú taktikát alkalmaztam: viszonylag korán indulva, a gyalogosok jelentős részét lehagyva a pontnyitásokra érkezni, így később már az előzgetéssel nincs gond, csak a futókat kell elengedni.

Rajt: 6:30. Még sötét van, de csillagos az ég, ami nagyon bíztató, ugyanis reménykedem egy szép napfelkeltében a Kevély környékén. Meg is kapjuk az ajándékot a természettől, elképesztő fentről a látvány, jó, hogy nem a futóversenyen indultunk, akkor ezt nem láttuk volna. :) Tempónk visszafogott, emelkedőn semmiképpen nem szeretnék futni, illetve igazodunk Kati pulzusmérőjéhez, jelzi, ha lassítanunk kell.

A csobánkai elágazás után frissítés, majd elindulunk Tölgyikrek felé. Szinte a teljes szakaszt sétáljuk, majd onnan már lehet szolidan kocogni. A Szőke-forrás völgyében a nap sajnos felhők mögé bújik, pedig itt még gyönyörű a völgy, amikor bevilágítják az őszi napsugarak. Na azért így sem szörnyülködünk a látványban... :)

Dömösi etető pont. A tavalyi lekváros kenyér parizerrel helyett, idén kicsit visszafogottabb kaját, vajas kenyeret eszem. Az ellátásról ódákat lehetne zengeni. Emlékszem, amikor még 3 szendvicset és vagy 8 csokit cipeltem végig a távon, és mindet haza vittem. Most csak 3 vészcsokit hoztunk fejenként, de ezeket is haza vittük. Kaja közben érkezik az első terepfutó, Muhari Gábor úgy fest, mintha egy laza kocogáson lenne... Aztán Vic cimbora is érkezik, kábé ő is így fest... :D

8 km, 600 m szint, a következő kihívás Dobogókőig. Szakó-nyeregig Vic is velünk tart, szerencsére felfelé is sikerül ötös átlagot gyalogolni. Dobogókő, 5 óra 40 körül, piszok hideg van, intek Katinak, hogy nagyon gyorsan húzzunk innen le, mert szétfagy a kezem. :) Hosszú, könnyű szakasz következik, húzza felfelé az átlagot rendesen. Ráadásul ott a tudat: a Kopárnál vár a meleg leves. 

Iluska-forrás környékén elkap egy szolid gyomorgörcs, amit nem tudok mire vélni, csak reménykedem, hogy nem lesz rosszabb. Mindenesetre Fehér-hegyre nem esik túl jól a feljutás, meredek ösvényen előre hajolni kis gyomorgörccsel... Hm, fincsi. Így azt veszem észre, hogy Kati távolodik. Na facca, a végén még ő fog berángatni a célba... :D

Szerencsére az étvágyam nem megy el, le is döntök fél tányér levest a csárdánál. Az emésztésem újra indul, így a gyomrom is megkönnyebbül. Hosszú-árokhoz már egészen jó állapotban érkezem.

Nagy-szénás előtt kapunk egy kis zuhét, de nem tart sokáig. Kemény ez az emelkedő, itt 60 km-nél. Kati jól van, jó tempót jön, bár kicsit elszörnyülködik, hogy a pulzusa már nem akar feljebb menni, kezd elfáradni a keringés. Illetve a bal lába kissé bemerevedik, így az ereszkedés Nagykovácsiba már nem megy olyan flottul, mint eddig. 

A plébánián olyan teát kapunk, hogy majdnem elsírom magam a gyönyörtől... :D Már azon is elgondolkozom, hogy el kellene csenni egy 5 literes kannával, és eldugni az erdőbe, majd másnap visszajönni érte. :) Muszáj meginnom belőle vagy két litert, lötyögni fog a hasamban, de az most mindegy.

Még 5 óra előtt tovább tudunk indulni, ami azért remek, mert még egy órát világosban zúzhatunk. Egyébként eddig még egy 13:30-as teljesítési idő is belefért volna, de azt csak én számolgattam csendben fejben.

Fekete-fej, már vaksötétben. Fejlámpa fel, felfele viszonylag gyors mászás, lefelé már lassabb a menet. Ugyanez igaz János-hegyre is, elég jó tempóban érünk fel, de lefelé csak lassú kocogással tudunk haladni. Bíztatom Katit, nem muszáj egyáltalán futni, már gyalogolva is beérünk 15 órán belül. Sosem panaszkodik, mindig megpróbálja először "belül" megoldani a problémát. 

A budaörsi ereszkedés sikerül a legnehezebbre, szűk és köves az út... milyen út, szinte semmilyen út nincs, csak egy kis vályú... Felrémlenek a tavalyi emlékek, szétcseszett csípővel botorkáltam itt lefele... Pszichoszomatikusan bele is nyilal valami a csípőmbe... Na jól van, hagyjuk! Kati már fáradt, fáj, sírdogál, kicsit szétesett, de már itt a város, és itt a cél.

14 óra 21 perc alatt teljesítettük a túrát. Igazán remek egy nap volt. Kati pedig nagyon büszke lehet magára, hiszen sorban bontotta le a korlátokat, és olyat tett, ami laikusok számára teljesen felfoghatatlan. Lesz még több Piros 85-ös jelvénye, talán még terepfutó érme is. ;) Számomra pedig a tanulság: csak egy jobb van annál, hogy magamat bejuttassam egy ultra-táv céljába: hogy mást juttassak be... :)

A befutás pillanatai (videó: Bánáti Tamás) és az összefoglaló videóm:

2017. október 7., szombat

Vadlán: Ultra Trail a Keszthelyiben


Ez a történet még évekkel korábban kezdődött, amikor először jártam a Keszthelyi-hegységben. A hegy atmoszférája annyira megfogott, hogy már arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne itt részt venni egy terepfutó versenyen. Így amikor megláttam a Vadlán Ultra Trail kiírását, nem volt kérdés, hogy benevezzek-e.

Az 50 km-es távot néztem ki, aztán a verseny előtt pár héttel megtudtam, hogy az mégis csak 44 km lesz... Sajnáltam azt a 6 km-t, de hát ez van. Nagy felkészülést nem terveztem, éppen beleillet a "szokásos" futásaimba.

A rajt hajnali 6-kor van, ami így októberben azt jelenti, hogy legalább egy fél órát sötétben kell futni. A mezőnyben nagy nevek is felbukkannak, sosem gondoltam volna, hogy egyszer Szőnyi Ferenccel egy rendezvényen fogok versenyezni... Szerencsére nem a Hell Race ez a rendezvény. :)

Mivel első rendezés nem vagyunk túl sokan a rajtvonal mögött, és a terepfutó-elit is csak néhány fővel képviselteti magát. Ennek köszönhető, hogy a rajt után elfutok az élbollyal. Valahogy érzem az erőt, lábaim szinte visszapattannak a talajról. Száguldunk az éjszakában. Minden sarkon egy segítő áll, így nagy gond nincs a tájékozódással.

4 km iszonyú gyorsan elmegy, jön az első pont, második vagyok az 50-es (44-es) férfimezőnyben... Ó jaj, bajok vannak. Azért annyira nem gyenge a mezőny, hogy indokolja a pillanatnyi helyezésem. Vissza kellene fogni a gyeplőt, mert ebből meghalás lesz. Kiérünk egy nyílt szakaszra, a nap éppen most kell fel a horizonton, távolban megcsillan a fénye a Balaton vizén... Na ilyen körülmények között nehéz rossz versenyt rendezni. :)

10 km-ig tolom ezt a gyilkos tempót, ami számomra annyit jelent, hogy 6 percen belül megyek kilométerenként. Jönnek az emelkedők, amik végre helyre teszik az eszemet. Ha így megyek tovább, akkor kb. 30-nál már temethetnek is. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, kérem!

A rendezők gondoskodnak róla, hogy megnézzük a hegy legszebb részeit. Kilátók tömkelegét kell megérintenünk, amihez persze jócskán kapaszkodni kell. Benézünk a "vadlány likba" is, szép kis barlang. Majd innen kötélen (!!!) kapaszkodva kell visszamászni az útra. Fél óra lassúbb tempó után érzem annak hatását, a szívem már nem akar kiugrani a helyéről, kicsit megpihent szegény.

20 km-nél érek egy ponthoz, ami talán már a harmadik, és rádöbbenek, hogy még semmit nem frissítettem. Ezt gyorsan pótlom, kis ropi, kóla, és vizet töltök a kulacsba. Itt leválunk a hosszú távról, és innen magányosba vált az utam, amit persze egyáltalán nem bánok. Nagyjából Reziig két emberrel találkozom összesen, az egyik a második női helyezet, akit hiába üldözök, nem bírok utol érni. A másik pedig asszem Krisztián, akivel az elejétől kezdve kerülgetjük egymást, többnyire ő megy elől.

Kellemes és gyönyörű részek következnek. Visszaállok 6:30-7:00 közé, így már biztos túlélem ezt a kis kalandot. Nézem az órát, közel 900 m szint van mögöttem, vajon hol lesz még 300 m...? Ahogy ezt kigondolom, egy gigantikus emelkedő alján találom magam... B@sszátok meg! :D

Itt ösvény sincs nagyon, egy teljesen jelöletlen vad csapáson kapaszkodom felfelé, a tüdőmet magam mögött vonszolom, nem akaródzik neki jönni, megértem. Láz-tetői kilátó, vagy miafene, ahova érkezem. Szép, szép, és végre jöhet a lefele... Aha, persze. Egy siklóernyő is elkelne ide, bár fenn akadnék a fákon. A mátrai Sombokorra emlékeztet ez a szolid "lejtőcske". Azért a helyzeten sokat segít, hogy kellemesen fog a talaj, nem porhanyós, a SpeedCross-nak nem nagy kihívás.

Az aljától ismét lehet tolni, és a monoton, magányos futásnak köszönhetően lassan elveszítem a valóság észlelését, és egy nagyon békés állapotba kerülök. Így teljesen meglepődöm, amikor már a nyári kéktúráról jól ismert úton Rezibe érkezem. Frissítés a remek kis turistaház udvarán, és innen már nincs sok.

Végtelen hosszú lejtő jön, ahol visszatérnek a gyors kilométerek, még 5 percen belül is tudok menni, ami nem rossz így, 40 km környékén. Eddig nem nagyon számoltam a célidőt, de ez a lejtős szakasz arra enged következtetni, hogy akár 5 órán belül is beérhetek. Na, a végén még egész jó időm lesz...

Nyílván az ilyen gondolat mit eredményezhet: váratlanul balra fordul az út, és emelkedni kezd... Nem is keveset, a házak között szambázom jobbra-balra, erősen érződik, hogy ezt már csak a táv és szint növelése céljából rakták bele a pályába. Haha, ugrott az 5 óra. :)

5 óra és 2 perccel hasítok be a tornacsarnokba, tapssal fogadnak, meghajlok a közönség előtt. Aztán a rendező hölgy kezembe nyom egy dögnehéz szikladarabot... Hát ez...? Remélem nem kell vele guggolni egy százast még a díjazásért... :D De aztán kedvesen közli, hogy ez maga a díjazás, a hegységből származó "kavicson" rajta van a verseny logója, és a "finisher stone" felirat.





Végül 5. lettem a férfimezőnyben. Percenként jönnek oda hozzám, hogy mit iszom, eszem, van minden, ami kell: gulyás, kenyér, kóla, vadlán pálinka... :D Jó kis verseny volt, évente egyszer mindenképpen érdemes eljönni. Az útvonalon több fotós is volt, de rólam egyetlen egy kép sem készült, hát nem vagyok egy fényképarc, na! :D Majd talán jövőre. :)

Köszönet a versenyért rendezőknek!


2017. augusztus 19., szombat

Az instant ultra: VérKör


Táv: 77 km, szint: 1600 m.

Egészen mostanáig összesen talán kétszer jártam a Vértesben, akkor is valami rövid túrákon. A VérKör megjelenésével már sejtettem, hogy ezt sürgősen pótolni fogom. Addig húztam az időt, míg végül nyár lett, és beköszöntött az ősellenség: a hőség. De most éppen kapóra jött, mert fejembe vettem, hogy megpróbálok alkalmazkodni a nagy melegben való mozgáshoz. A VérKör teljesítésének gondolatát szavakba öntöttem itt-ott, és a legnagyobb ledöbbenésemre, többen is felfigyeltek rá, mint egy jó kihívási lehetőségre. Végül Csabi lett az egyetlen komoly jelentkező, élete első ultrájára készült, sőt, az első hosszabb futására.

Mára is beígérték, hogy be lesz fűtve rendesen, bár a közelgő hidegfront híre némi reményt csalt belénk, hátha hamarabb érkezik. Túl korán nem akarunk indulni, így csak 7 után érünk oda Oroszlányba, a sportcsarnokhoz. QR kódos rendszer működik ezen az útvonalon, már az elején bénázok egy sort, Csabi menti a helyzetet... :) Aztán végre elrajtolunk.


Öt nap telt el a gyilkos tempójú Szavanna Trail óta, így még kicsit nyikorognak a hajtóművek. Meg is egyezünk, hogy visszafogottan kezdünk. Hát nem sikerül valami jól... :) Csabi rövidtávfutó atlétaként szerintem nem is tud lassan futni, és a terep is elég kedvező elég sokáig. Így 6:30-7:00-es tempóval telnek az első kilométerek.

A tájékozódással nincs gond, most működik az órám, nem úgy mint júliusban, és az emlékek is gyorsan visszajönnek, ezért szinte semmi időt nem vesztegetünk útkeresésre. Ennek is köszönhető, hogy gyorsan el is érjük az első "VK fát", ahol megint kódolvasás telefonnal. Nem a leggyorsabb megoldás, lábujjhegyre állva próbálok térerőt keresni. Végül sikerrel, de legalább 5 percet a ponton vesztegetünk.

Befutunk a Mária-szakadékba, felrémlik, hogy júliusban itt sikerült egy szerény fél órát elkavarni, és már az Új-osztás felé tartunk. Nagy megkönnyebbülés: a kód árnyékban van, és még térerőt is találok egyből. Közben elkezd felfelé kúszni a hőmérséklet higanyszála, ami szép lassan kezdi felforralni agyunkban a vizet...




Ennek ellenére a következő szakasz elég gyorsra sikerül, érezzük is a tempót, és a 3. kódolvasásnál a rendszer közli velünk, hogy bizony gyorsultunk. Még egy jó hír: előttünk Csákvár, ahol végre tudunk fürdeni... Ezt szó szerint kell érteni, valóban megfürdünk a csap alatt, fantasztikus érzés a hideg vízzel locsolni a fejemet. Wellness után, kifele a településről, Csabi kéri, hogy egy kis sétával pihenjünk, amit persze én sem bánok, de felébred bennem a gyanú, hogy talán mégis sok lesz neki elsőre ez a táv.

Gém-hegyre tartva azt vesszük észre, hogy kezd megváltozni az időjárás, bárányfelhők sokasága érkezik az égre, és az egyre erősödő széllel némi enyhülést hoz. A hegyen található ponton a zéró térerővel küzdök, míg végül feladom, majd bejelentkezünk ott, ahol már van "civil élet".



Aztán sikerül benézni a háromszög jelzést, és pár száz métert elmegyünk a zölddel. Éppen a legrosszabbkor jön ez a kis kitérő: Csabi közli, hogy picit megszédült, és nincs túl jól... Sétára váltunk, hátha egy kis pihenés helyre rakja. Így egészen Gántig gyalogos tempóban nyomjuk.

Gánt azért jó hely, mert lehet fürdeni, van közcsap. Mivel komoly előnyre tettünk szert, ezért felajánlom Csabinak, hogy gyalogoljunk, még így is beérünk futós szintidőn belül, de ő nem érzi stabilnak a gyaloglást sem. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy kiszáll a VérKörből. Így is óriási bravúrt ért el: megfutotta élete első hegyi maratonját, 5:30 alatt.

Kocogva hagyom el Gántot, és most már biztos vagyok benne, hogy véglegesen megváltozik az idő, határozottan csökken a hőség. Jól is mennek a kilométerek, 6-7 perc körül, emelkedőkön azért már sétára váltok, de az is elég lendületes, így ritkán megyek 10 perc fölé.

Elérem a lélektani 50 kilométeres határt, és mosolyra húzódik a szám. Most jön az a rész, amit nagyon szeretek ezekben a hosszú, monoton menetekben. Csak futni, menni, nem gondolni semmire, és figyelni az erdőt. A nap olykor előbukkan a felhők mögül, és bevilágít a fák közé. Mennyei.

Sorban jönnek a "VK fák", errefelé már nincs gondom a térerő kereséssel. 15 km-től számolom vissza kilométereket. Közben a hőmérséklet annyira lecsökken, hogy a sok kilométer és a fáradtság ellenére gyorsulni kezdek. A visszaigazolás a kódolvasásról meg is erősít ebben. Érzem, hogy még maradt bennem tartalék, így még egy picit odalépek, ami persze kívülről úgy festhet, hogy gyök háromról gyök kettőre nő a sebességem... :)

70 kilométertől egészen jó viszonyok között nyomhatom, szuper utak, éppen megfelelő lejtőszöggel. Úgy tervezem, hogy nagy gázzal besöprök Oroszlányba... Ehelyett azonban nagy gázzal benézek egy letérőt, és a bányászati kiállításon találom magam... Bakker! Még egy rendőrt is megkérdezek, hogy merre kell bemenni a városba, és ő szolidan elküldene a másik irányba... Megköszönöm, és újra bevetem magam az erdőbe, szerencsére pár perc alatt visszatalálok a sárga jelzésre.

A végén, az a városi tíz perc a testemnek már nem esik túl jól, a lelkemnek annál inkább. Végre részese lehettem egy jó futásnak. Jobban örültem volna, ha Csabi végig velem tart, de szerintem neki is tanulságos volt ez a menet. 10:39-cel érek célba. Nagy megkönnyebbülésre Csabi már ott vár, sikerült átstoppolnia magát Gántról, és a rendezőség is képviselteti magát. Rögtön a nyakamba is akasszák az érmet, szép kis darab. Ez volt hát a VérKör, a bakancslistáról lekerült egy tétel. :) És egy újabb hegységet ismerhettem meg tüzetesebben.



2017. augusztus 13., vasárnap

Párduc, oroszlán, gazella: Szavanna Trail


Táv: 21,5 km, szint: 560 m.

Ez a verseny több szempontból is vonzó volt számomra. Ezek közül a leglényegesebb, hogy még sosem jártam a Velencei-hegységben, és idén a Karancs-Medves és a Kőszegi-hegység után úgy döntöttem, hogy ezt is meglesem. Valamint Don Razzino egy versenyén sem vettem még részt, de azt sejtettem, hogy minden szempontból magas színvonalú lesz. Teljesen váratlanul ide még három embert is sikerült elcsábítani, a Kungfu Akadémia Futóklubból Csabit és Katit, illetve Csabi egy barátja, Bence is csatlakozott.

Ideális futóidőben sorakozunk fel a rajtvonal mögé Sukoróban. Most hoztam mellkaspántot, bár úgy érzem feleslegesen, mert úgysem fogom nézni azokat a magas pulzusértékeket, amiket ma produkálni fogok... Mert hogy az egekbe fog járni, az már előre borítékolható.



Laza emelkedővel kezdünk, amit a testem rendkívül módon rühell. Persze nem ő tehet róla, nekem kellene kicsit komolyabban vennem a bemelegítéseket. Mivel a pulzus csak lassan csúszik felfele, ezért jó darabig csak zihálok, és már nem tudom honnan vegyem a levegőt. Csabi és Bence kezd el is szakadni, szerintem már csak a célban látom újra őket.

Aztán végre egyenesbe érünk. Pörögnek a lábak. A pulzus is beáll a helyére, valahova 165 körülre... bazzz! Sebaj. Erdőbe érünk, fantasztikus a táj. Hirtelen bevágódunk egy mély völgybe, és őrült ereszkedés kezdődik. 4:52, 4:32, 4:39, 4:42. Nem hiszem el, amit látok, de ez van: szédületes a tempó, biza! Meg is van az eredménye: egy nyaktörő lejtőcskén megelőzöm a két srácot.



Egy darabig együtt toljuk, de az előnyöm tiszavirág életű. Jön egy hegy. De még milyen?! Már eleve úgy érek oda, hogy a szívem a torkomban dobog. Hát erre nem fogok csak úgy felkoccanni, az már látszik. Bence előz, Csabi is. Oké. Aztán még vagy négyen... Mi a...? Nézek fel a köves, nyakatekert ösvényre: mindenki fut! Mi a franc van itt kérem?! Mintha gazellák lennének, akik menekülnek az oroszlán elől a szavannán... Há, persze nem én vagyok az oroszlán. Én max. egy fitt lajhárnak illek be, aki logó nyelvvel négykézláb kúszik fel a hegyre.

Na jól van, valahogy felérek. A gubanc az, hogy még mindig jönnek mögöttem, egyszerűen nincs idő pihenni. Pedig kellemes részek következnek, milyen jót lehetne itt háton heverészni egy kicsit... Oké, újra lejt. A lábaimmal nincs gond, mennek maguktól, a tüdőm az, ami nem bírja ezt az őrült hajszát. Néhány percbe telik, mire újra beérem a srácokat. Azért ez jó jel, hiszen nagyjából annyi idős vagyok, mint ők ketten együtt. :)

A táj csodálatára is szánok energiát, tényleg van egy szavanna jellege, bár a nap most nagyon kegyes hozzánk. Kánikulában a hátamon heverésznék még valahol az előző hegyen... Jön a frissítő pont féltávnál, én konkrétan lassítás nélkül tovább futok. Érzem az enerdzsit, szerintem frissítés nélkül képes vagyok most végigtolni. Persze kulacsomból időnként kortyolok, de ennyi. Mintha Bencét látnám a ponton, ami egyre biztosabb, mert Csabi mellé érkezem. Felveszi a tempóm.

Visszaérünk az első kör második felére, gyanús nekem a háromszög jelzés, tuti hegyre vezet. Naná, hogy igen! Csabi gyorsul... nem, inkább én lassulok. De azért próbálom tartani a lépést, legalább vizuálisan ne veszítsem szem elől. Sajnos nem jön össze, a dimbes-dombos-bokros részen, már fogalmam sincs, hogy mennyire van elől... Aztán az egyik kapaszkodón kiderül, hogy mögöttem van... Kissé eltévedt. :)

Néhány kilométerre a vége előtt azért már kezdem várni, hogy mikor érünk vissza Sukoróba. Jó az a hullámvasút a végén, csak nagyon lassít, legalábbis úgy érzem. De csak a korábbi tempóhoz viszonyítok, a két 7 percen kívüli kilométer nem olyan rossz azon a részen.



Jön az aszfalt, és elszörnyülködve bámulunk, hogy emelkedik. Na jó, séta. Aztán a tetejéről már csak le kell sprintelni a célba, az óvodához. 2 óra 3 perc lesz a vége, ami kellemesen meglep, az órám még rikoltozik is, hogy félmaraton csúcsot futottam... már amióta megvan az órám. :) 28. helyett foglalom el a 88 férfi teljesítőből.

Egy természetközeli érmet is a nyakunkba akasztanak. Eszem egy-két dinnyeszeletet, majd kimegyek, és megvárom a többiek érkezését. Bence 2:12-vel, Kati 2:31-gyel csap célba. Utána jöhet a habzsi-dőzsi, nem is tudom mivel kezdjem. Zsíros kenyér csalamádéval, házi sütik, aztán még egy jó pár szelet dinnye. Alig bírok felállni, mire végzünk a visszatöltéssel. :) Egészen fittnek érzem magam, de mire hazaérek, már jönnek a megszokott érzések: bal combhajlító szokásos beállása, és az "úthenger-effektus". :)

Príma kis verseny volt, nagyon megérte eljönni, gyönyörű táj, szuper ellátás. Következik 19-én a VérKör instant útvonal lefutása Csabival. Remélem most szerencsésebben járunk, mint én júliusban, amikor csak a feléig jutottam el, az volt a FélVérKör... :D