2011. február 12., szombat

V. Téli Margita Terep Maraton

 
Táv: 39,6 km, szint: 650 m.

Rendesen „kiéhezve” érkeztem a szokásos, kötelező Margita Maratonra, mivel a csütörtök-péntekre tervezett katonai túlélő verseny elmaradt, ezért már nagyon vágytam az erdőre és a futásra. Így viszont kicsit elereszthettem magam, kipihent voltam, és rendesen motivált. A pihenés jól sikerült, éjjel nyolc órát aludtam, és gödöllői lévén, ráértem hétkor kelni. Átsétáltam az iskolába, és már nyomták is a kezembe a rajtszámot és itinert. Közben találkoztam Feróval, vele mentem ki a rajtba, és egy darabig együtt is futottunk.

Jól sikerült kezdeni, a főúton toltam a kakaót, ami még belefért, majd sáros részek következtek, kicsit izgultunk, hogy végig ilyen lesz, de szerencsére átlagban sokkal jobb volt a terep. Feró már az első emelkedőn meglógott, bár Margita fele még sokáig láttam elöl a sapkáját. A gyenge kezdést egy jelentős visszaesés követ, mondotta anno a főiskolai tesi tanárom a futásaimra. Fura, hogy ez járt a fejemben, mert most pont az ellenkezője történik. Felfele végig egyenletes tempóban futottam, sorba szedtem le az embereket. Piszok jól esett a futás, éreztem, hogy kipihent vagyok. 1:30-cal értem a kilátóhoz, szerintem ilyen jó sem volt még eddig. Lefele hasonló tempót mentem, így sikerült leráznom végre azt a futóbojt, amelyikben kezdettől haladtam, és felzárkóztam a következő csoportra.

Domonyvölgy is hamar eljött, egy-két percet frissítettem, és megváltam a dzsekimtől, mert nagyon meleg volt már benne. Nyomtam egy kis gélt is, a zöld házi emelkedő nem szokott túlzottan tetszeni. Most is így volt. Sokan tömörödtünk, és futva-gyalogolva próbáltunk túl lenni a hosszú emelkedőn. A combom elkezdett sajogni, amit nem tudtam mire vélni. Már a Mátrában is éreztem, de akkor azt hittem, csak egyedi eset volt. Hát nem. Pedig soha nem szoktam görcsölni, mindig is lazák voltak az izmaim futás közben. Emiatt egy kicsit visszaesett a tempóm. 3:24-nél voltam a Kőkeresztnél. Ez egy kicsit elgondolkodtatott. A legjobb időm 4:24, tehát egy órán belül kellene beérnem, és kereken 9 km van hátra. Talán meg tudom csípni. Sajnos Juharoson nem tudtam olyan tempót futni, amit szerettem volna, csak lefele kezdtem újra begyújtani a rakétákat. A végét toltam, ahogy bírtam, bár fájt a combom, de nem érdekelt. Mikor túljutottam az egyetemi erdőn, már tudtam, hogy nem lesz meg a PB, de azért még nem adtam fel. Végül 4:26-tal értem célba. Mosolyogtam magamon, félig örömömben, hogy beértem, félig kínomban, hogy csak két perccel maradtam el. Sebaj, szép volt, jó volt, bárcsak mindig ilyen lenne.

Besétáltam az iskolába, és ott ért némi csalódás. Sajnálattal láttam, hogy a válság elérte a Margita SE-t is. Az eddig megszokott hatalmas, névre szóló érem helyett, egy kicsi, sorozatgyártmányt kaptam. A kitűző ugyanolyan volt, mint a tavaly, az oklevéllel egyetemben. Gondoltam eszem egy jót, emlékeztem a finom lekváros kenyerekre. Hát a lekvár olyan vizes volt, hogy lefolyt a kenyeremről, így egy fél szelet után abbahagytam a lakmározást. A teának semmi íze nem volt, vagy csak én fogtam ki egy rossz szériát. Mindegy. Átvettem a cipőmet, és haza sétáltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése