2010. március 27., szombat

Julianus 50


Táv: 52,2 km, szint: 1500 m



Ideális kiránduló időben érkezünk meg Nagymarosra, ahol részemről sorozatban a harmadik Julianus 50 túrámon indulok el. A rajtban nincs nagy tömeg, gyorsan tudunk nevezni. Meglepődöm az új dizájnos itineren, színes térképpel elég pazar. Közben a rendezők megkérnek minket, hogy figyeljünk egy magányos hölgyre, aki előttünk indult el, nehogy eltévedjen. Persze ők nem tudják, hogy futni fogunk, ezért az ominózus hölgyet már a várossal együtt magunk mögött hagyjuk. Egyébként szívesen szemmel tartottuk volna.

Lassú kocogással kezdünk felfele bemelegítés gyanánt. Amint meredekebbé válik utunk, mi is gyaloglásba váltunk. Így kora tavasszal nagyon szép errefele az erdő, ezért készítek néhány fotót. Közben a társaim Feró és qvic kicsit ellépnek. Nem sietek felzárkózni, én egy edző jellegű futásra gondoltam, nem akarom széthajtani magam, elég volt a Népek Tavaszán. Aztán mégis csak beérem őket még a Julianus barát kilátótornya előtt, így együtt pecsételünk pazar kilátás mellett (0:39).

Meglepődöm magamon, mert lefele elég merészen haladok, jó a cipő is, és a futóművek is elég jól pörögnek, bár a múlt hétvégén még elég fáradékonynak éreztem a lábaimat. Köves-mezőtől hárman sorba rendeződünk, és szinkronban kezdünk futni. qvic áll az élre, mögötte lépkedek, és Feró zárja a vonatot. Kezdetben elég keménynek érzem a tempót, de aztán rájövök, hogy csak fejben gondolom így. Kicsit lazítok, máris jobb. Mindenesetre azért gyorsabban haladunk, mint ahogy én egy ötvenes túrán szoktam. Ámulunk és bámulunk, ezen a szakaszon sok helyen erdőirtás volt, idegennek érzem, a korábban jól megismert tájakat. Ebben a kemény tempóban érkezünk Török-mezőre. qvic-nak kólára fáj a foga, de nincs szerencséje, a turistaház ugyan nyitva van, de nincs, aki kiszolgáljon. Kimegyünk pecsétért (1:18), közben saját készletből frissítek.


Lefele menet még megmosdunk a patakban is. Elég meleg van, ezt a mozzanatot többször is beiktatom, még akkor is, ha éppen nem hiányzik az arcomnak a hűs patakvíz. Kevésbé ingadozó hőháztartással sok energiát megspórolhatok. Békás-rét előtt változik a vonat tagjainak sorrendje. Feró kezdi diktálni a tempót, én továbbra is második vagyok, mögöttem qvic tapossa a sarkamat. Konstatálom, hogy qvic előző sebessége még nem is volt annyira durva Feróéhoz képest. Ráadásul ő felfele is nyomja rendesen, nincs mese, figyelem lábnyomát, és tartom a ritmust. Közülünk most ő van a legjobb formában, hiszen keményen végigalapozta a telet, én csak ad hoc jelleggel futogattam. A kóspallagi elágazást hamar elérjük, ahol ismét kapunk pecsétet (1:51). Magunkhoz veszünk egy almát, és toljuk tovább.

Kicsit nehézkesnek érzem magam, és már kezdek arra gondolni, hogy eddig tartott a lendületem. Talán túl erős volt a kezdés, hiszen mindenkinek a tempójában megyek, csak a sajátomban nem. De ezt megint csak fejben érzem, valójában újra ott loholok qvic mögött, és Feró se tud nagyon meglógni. Rátérünk a pirosra, ez egy kedvenc szakasz, csodálatos erre a táj. Bár a favágók itt is kicsit átrendezték a terepet, éppen előttünk fűrészelnek húsz felé egy szerencsétlen fát. A többi fa is keresztbe fekszik a turistaúton. Remek, megint kerülgethetünk és ugrálgathatunk, mint tavaly. Közben második helyre zárkózom, és tapadok Feróra. Megpillantjuk a Márianosztrai templomtornyot, innen már csak be kell gurulnunk a húszas célba (2:29). Megterített asztalok várnak minket, zsíros kenyér minden mennyiségben. Lekotrom a hagymát, az most végzetes lenne, ha betolnék vagy fél kilót.
Megkérdezik tőlünk, hogy hol hagytuk a hölgyet, akit még a rajtban ránk bíztak. Hát még Nagymaroson. Ez nem túl lovagias cselekedet volt, a rendezők szerint. A kocsmában qvic megkapja az áhított kólát, én is csatlakozom. Ráébredünk, hogy még vannak olyan helyek az országban, ahol 50 forintot kérnek egy deci kóláért. Mosakodás, töltés, Feró még boltba is elmegy, telik az idő, de megéri rendesen frissíteni.

Koppány-nyereg fele vesszük az irányt. Beállunk a Feró-én-qvic sorrendbe, bár qvic panaszkodik, hogy fáradtak a lábai, ezért olykor lemaradozik. Sáros szakaszok jönnek, csúszkálunk rendesen, őszintén én egyáltalán nem számítottam erre.

 
Sebaj, azért haladunk, csak nem úgy, ahogy kellene. Bejön balról a börzsönyi kék, a közös szakaszt is magunk mögött hagyjuk, és felkapaszkodunk a nyeregbe (3:24). Itt most találunk pontot, nem úgy, mint tavaly, akkor persze sokan a kéken mentek tovább, és nem a mocskosul sáros piroson.

Szerencsére most nem olyan vészes az út állapota, bár Feró néha elsüllyed előttem, olykor tudok korrigálni, olykor nem, ilyenkor én is bokáig merülök a sárba. Hárman együtt gurulunk be Nagybörzsönybe, ahol meglepetésemre nem ugyanott találjuk a frissítő helyet, ahol korábban, hanem közel a halastóhoz. A pecsétet is itt kapjuk (4:01), és újra falatozhatunk a megszokott zsíros kenyérből. Titkon reméltem, hogy lesz lekváros is, de kár volt. És tea helyett limonádét kapunk, ami azért annyira nem rossz, le is döntök egy litert.

Kifele menet kicsit sétálunk, emésztünk, majd a lejtőn újra nekiindulunk. Sajnos elkövetek egy hibát, vizelési ingeremet korábban kellett volna enyhítenem, most kénytelen vagyok megállni, pont a hosszú, aszfaltos emelkedő előtt. Pedig ez nem egy kedvelt rész, viszont Feróval egyszerűbb lett volna felhúzatnom magam. Így tetemes előnyre tesz szert, nem sok esélyt látok rá, hogy behozzam. qvic belesétál, én próbálok tartani egy elég jó tempót, közben bámulom a tájat, ez a túra egyik legszebb része. Feró csak nagyon lassan közeledik, nyomja rendesen. Sajna a műúton nem tudom befogni, így némi előnnyel megy neki az emelkedőnek. Ez nem túl jó jel, ugyanis felfele jóval gyorsabban gyalogol, mint én. Azért igyekszem szemmel tartani, de elég gyorsan elnyúlik. Egy-két perccel érhet hamarabb másodszor a Koppány-nyeregbe (4:58). Kicsit várunk qvic-ra, hátha felbukkan. Feró be akar érni hét órán belül, qvic lefele úgyis gyors, majd beér minket, így tovább indulunk.

Lefele nagyon jól megy még mindig. Elhagyjuk a közös szakaszt, Feró ismét élre áll, és azt veszem észre, hogy a lankás emelkedőkön egyre kevésbé tudom tartani a tempóját. Hát igen, nem vagyok hozzászokva, hogy ötvenesen ilyen sebességgel haladjak. Szerencsére azért nincs sok emelkedő, ezért túlnyomó részben ott loholok a srác nyakában. Nagy-Galla előtt kicsit panaszkodik, hogy talán nem kellett volna annyi hagymát ennie. Ezt már én is tapasztaltam korábban, valahogy futás közben nem fekszik olyan jól a hagyma a gyomromnak. Galla után már nagyon kevés emelkedő van, szinte lejt végig, kemény száguldozásba kezdünk. Jól esik. Jól megy. Ahhoz képest, hogy egy lazát akartam futni… Na mindegy, ki kell használni a szervezet lehetőségeit. Még Misa-rét előtt azért felvetődik bennem újra a negatív gondolat, hogy nem fogom bírni így a végéig, de hamar túllépek rajta. A réten megkapjuk az utolsó pecsétet (5:52), és egy figyelmeztetést, hogy a következő tanyán két kutyus lesi áldozatait.

Elsőre barátságosnak tűnnek a blökik, de nem kockáztatunk, inkább kerülünk egy kicsit a veteményesen át. Visszaérünk a jelzésre, pont egy táblánál, ami mutatja, hogy Szob csak 3,4 km. Ránézek az órára, akár 6 fél is meglehet. Csak ennyi kell Ferónak, begyújtja a rakétákat. Csatlakozom én is. Ez az utolsó szakasz egyébként is elég monoton, jobb hamar túlesni rajta. A köves részeken majdnem a köveken esünk túl, de azért épségben átvészeljük a száguldást. Végre kiérünk az aszfaltra, már nem kell a lábunk elé figyelni. Feró mintha egy picit lassulna, vagy csak nekem vannak friss emlékeim a tavalyi pesti félmaratonról és maratonról. Mindenesetre beelőzök és elkezdem nyújtani a lépéseket. Már látni a Visegrádi-hegységet, a Dunát, a várost. Leérek a főútra, visszanézek, Feró kicsit lemaradt. Bevárom, pofátlanság lenne előtte beérnem, hiszen ha ő nincs, magamtól biztos nem nyomom neki ennyire, és sokszor kizökkentett a rossz ritmusból. 16 perc szükséges erre a 3,4 km-re, hm, ez azért elég kemény így a végén. Benyitok a szobi vasútállomás épületébe, pontosan 6 óra 25 perccel a rajtunk után. Nem kis meglepetésemre a cél már nyitva van. De azért, hogy ne legyen minden olyan szép, a kitűzőre még várni kell, de az oklevelet megkapjuk. Feró hoz kólát a büféből, lerogyunk egy padra, csak bámulok ki a fejemből. Érdekes egy menet volt. Már a múlt héten a Népek Tavasza után is volt egy kósza gondolatom, de akkor még úgy gondoltam, hogy csak az csak véletlen volt. Ezek után már nem tudom arra fogni. Valószínűleg soha nem voltam olyan jó formában, mint most vagyok. Egy órával hamarabb beértem, mint tavaly. Reménykedem benne, hogy a Mátrabércig ez kitart, és titkon remélem, hogy akár a Kinizsiig is. Közben befut qvic, átvonatozunk Nagymarosra a kocsihoz, és indulunk haza. Ismét egy jó nap a Börzsönyben.  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése