2009. május 23., szombat

Kinizsi Százas

(a harmadik)

Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.

Négykor kelek. Öt órát aludtam, kétszer annyit, mint tavaly a Terep Százas futóverseny előtt. Gyors pakolás és szendvicskészítés, korán lehúzok a hévhez, még véletlenül sem akarom lekésni, mert akkor máris elbuktam a túrát. Vidéki élet hátránya: majdnem két óra szükséges, ahhoz, hogy kiérjek Békásmegyerre, a K100 új rajtjába. A békási héven már óriási a tömeg, és a gimnázium előtt is óriási sor kígyózik, örülök, hogy előneveztem. Azért a pékség előtt is találok bőven túrázókat, gyorsan regisztráltatok, és beállok a sorba. Ismerősöket keresek. Először Szilárdi Tomit bököm oldalba, majd végre megérkezik Ákos és qvic is. 6:45-kor indul az első ember, ránk csak 6:50-kor kerül sor.


Bár most kimarad a Róka-hegy, azért az emelkedőket nem ússzuk meg. Erős gyalogos tempót megyünk, lassan előzgetünk. Ha valóban úgy nyitnak a pontok, ahogy a füzetben van, nincs értelme gyorsan menni.

Felkúszunk Ezüst-Kevélyre, qvic gyorsítani kezd, megpróbál meglógni, de nem sikerül neki. Végig látótávolságban marad. Itt már belekocogok. Ákos elől próbálok megpattanni, de ez sem jön össze. Így végül hárman találkozunk a Nagy-Kevély csúcsán.


57 perc, ami remek idő, viszont nem érzem a tempót, ami már nem túl jó, mert még hátravan vagy 93 km. Lassítok, leszakadok a srácokról, úgyis egyéni menetet terveztem. Átkelek a csobánkai műúton, itt találkozok az első depókocsikkal, köztük egy honvédségi furgonnal. A rajtban láttam több egyenruhást, egyiküket arcról meg is ismertem. Na de bajtársak, egy katonának saját menetfelszereléssel illik lenyomni azt a 100 km-t. Mi ez a puhányság?! Depókocsi??? :)

 Két futó srác érkezik mellém, Gábor és István. Mondom nekik, hogy nem érdemes sietni, de még így is a hivatalos nyitás előtt érkezünk a hosszú-hegyi pontra (2:00). A rendezők már várnak, pecsételnek, nem morgolódnak, sőt biztatnak minket. Nekem nem sietős, kicsit nézelődöm, a két srác rögtön indul tovább, talán nem is látom őket többet. Aztán megindulok lefele, és kb. 3 perc után elfutok mellettük.

Felmagasodik előttem a Pilis, nekem viszont két bajom is van. Egyik: korog a gyomrom, pedig a nyeregig nem terveztem enni. A másik: a jobb talpam első fele megfájdult. Gyorsan lekapom a cipőmet, ellenőrzöm van-e benne kavics, vagy esetleg meggyűrődött-e az egyik zoknim, de minden negatív. Cipő vissza, újra futok, ugyanúgy fáj. A franc! Csak egyszer fájt a talpam, amikor négy éve vízhólyagom volt, de azóta semmi, úgyhogy nem tudom mi a frász van vele?! Eszembe jut, hogy talán a belső zokni lehet az oka, talán túlságosan kitapostam az évek alatt. Hoztam váltózoknit, majd a ponton lecserélem. A tavalyiból okulva most óvatosan mászom a szerpentinen, teljesen kihasználom a botok nyújtotta segítséget. Még fotózgatok is.


Egyenesbe érve újra tolni kezdem, nincs mese, gyorsan a nyeregbe kell érjek frissíteni és zoknit cserélni. Gábor és István még jobban nyomja, ugyanis utolérnek, és előttem csekkolnak (3:36). Leülök egy asztalhoz, nekiesek egy szendvicsnek. Gábor a táskájából mogyorót, aszalt gyümit, magnéziumtablettát ránt elő, nagy lakomába kezdünk. Közben lehámozom zoknimat, nézem a talpam, semmi sérülés. Mindegy, most már cserélek. Iszom még egy pohár narancslevet, aztán otthagyom a fiúkat.

Hiába a zoknicsere, nem változik semmi, így csak reménykedni tudok, hogy a fájdalom egyszer elmúlik. Szerencsére a futásban nem akadályoz, így gyorsan telnek a kilik. Egy újabb srác tűnik fel mögöttem, majd előttem, egy pici övtáskával nyomja, abban is csak a mobilját tartja. Szinte egyfolytában beszél a depójával, még a helyes irányt is telefonon kapja. Vele együtt Gáborék is nagy lendülettel érkeznek, és a Kétágú-hegyről lefele, a nyílt terepen tetemes előnyre tesznek szert.

Lebukdácsolok a műútig, a forró aszfaltos kocogás közben arra a hideg üdítőre gondolok, amit mindjárt letolok a kesztölci sörözőben. Mögöttem –balazs- masszívan közeledik, és egy hírrel földbe döngöli látomásomat: a sörözőt bezárták. Jaj ne! Terveim szerint itt mosakodást, víztöltést, kólázást kellett volna megejtenem. Nagy mázli, hogy néhány kedves hölgy büfét nyitott a túra idejére, így tudok kólát venni. Viszont egy vízcsap nagyon hiányzik, szükségem van plusz vízre, a Gete már feni rám a fogát, a katlanban pedig megint hőség lesz. Apropó, Pataki Zitához lesz egy-két keresetlen szavam. :) Mentségére legyen szólva, szinte folyamatosan hűvös szellő fúj, ezért nem érzem annyira fullasztónak a meleget.

Átkelek a műúton, és végre homokos talajra érkezem. A talpam nem lett rosszabb, sőt, enyhült a fájdalom. Elérem Dorog határát, qvic csörög rám, és életmentő hírt közöl: talált csapot. Igaz, be kell érte menni a temetőbe. Előveszem a füzetet, és a rajzolt térképről tájékozódom. Hamar eltalálok a Molnár sörözőig, majd kicsivel később a temető is meglesz. Egy futó jön ki felfrissülve a kapun. Jó helyen járok. :) Gyorsan megtöltöm 8 deci vízzel a két flakonomat, mosakodásra szánom útközben, remélem kitart a tokodi pincékig. Még bevizezem a pólómat és a nadrágomat, veszek egy mély levegőt, és nekirontok a Getének.

Bensőséges a viszonyom ezzel a heggyel. Eddig utáltam, mint a bűnt, most inkább tisztelettel és alázattal közelítek. Nem kapkodok, nordicos tempót megyek, szépen egyenletesen haladok felfele. Felérek az első hosszú emelkedőn, rendesen bemelegszem. Egyik flakonból vizet locsolok az arcomra és a fejemre. Nagyon kellemes, érzem, hogy ez a módszer beválik, nem borul fel a hőháztartásom. Kiérek a hegy szélére, csodálatos a kilátás.


Negyedszer járok itt, de csak most először tudom élvezni. Meg is örökítem az alattam elterülő tájat, már látszik a Hegyeskő is, a következő „falat”. A vízszintes részeken belekocogok, majd egy utolsó mászás, és felérek a csúcsra (6:04). A mobilos srác a kereszt alatt ücsörög, nem fest túl jól. Körbenézek a hegytetőn… aha, itt ájultam el tavaly. Kicsit jobbra megkerülök egy bokrot, az árnyékában Gábor és István falatozik. Egy fél banán erejéig csatlakozom. Újra locsolok magamra vizet. Elégedett és boldog vagyok. Most már szeretem ezt a hegyet. Előre engedem a srácokat, lefele lassabban megyek, vagyis inkább zuhanok. Két bottal elég szerencsétlenül nézhetek ki a nyaktörő lejtőn. Kicsit lejjebb az út mintha köves lenne. :) Nem örülök, de leérek. A k+ a szokásos módon megy, stabilan haladok, nyelem a port, sokadjára előzöm a mobilos srácot, és még mindig szép a táj. Visszanézek a Getére. Ég veled!


Hegyeskő mellett haladok, amikor qvic helyzetjelentést kér mobilon. Minden zsír, nála is, ő már Mogyin jár. Ákos valszeg a pincéknél uborkázik. Lefele próbálom nyújtani a lépéseket, valaki hátulról közelít. Futóbolond amat. Bekanyarodunk a tokodi pincékhez, megmártózunk a kút vizében, majd a frissítő ponthoz megyünk. Le a kalappal! A kaja mellé még pavilonnal fedett asztalokat és lócákat is kiraktak. Egy fél zsíros kenyérre öntök vagy negyed kiló sót, és egyben lenyelem. Mellé uborka és víz. Azt már említenem se kell, hogy Gábor és István is itt kajál. Most én indulok hamarabb, és egyedül hódítom meg a Kősziklát. Könnyű falat. Lefele kocogva magamban mosolygok, nagyon jó napot fogtam ki, már a talpam se fáj, minden klappol. Mogyorósbánya, táv: 51,75 km, szint: 1705 m. Menetidő: 7:39. Ekkor már gyanús volt, hogy a tervezett 19 órával kicsit alábecsültem magam.

Amikor belépek a Kakukk sörözőbe, Ákos egy szendviccsel küzd. Ha nem lenne előtte az a pohár sör, a szendvics nyerne. :) Pecsét után veszek jégkrémet, kólát, és két szendviccsel leküldöm. Ákos már indul, amikor én még vizet töltök a flakonokba, még mindig meleg van, szükségem lehet rá. László Szilvi érkezik, váltunk néhány szót, aztán én is útra kelek. A betérőnél amatot érem utol, és közben képbe kerül egy újabb arc is: Gyuri. Rövid futás után, az emelkedőn hárman vonatozunk, Öreg-kőnél pecsét (8:29), majd együtt porzunk lefele. A rossz irányba. amatnak lesz először gyanús, az ipszilonban jobbra tartunk bal helyett. Előkapom a gps-t, fél perc alatt pozicionál, hát valóban rossz helyen vagyunk. A térképen látom, hogy így is elérnénk a műúton a kéket, de ezzel rövidítenénk. Inkább vesztünk 5-6 percet, visszamászunk a helyes útra.


Péliföldön a Szent-kutat amúgy is kár lett volna kihagyni. Mosakszom, iszom, töltök. Gyuri és amat lassabban végez, kicsit ellépek. Pusztamarótig nem szimpatikus részek következnek.

Hosszú aszfalt után nyílt terepen emelkedem, majd zárt erdőben kicsit durvábban tovább emelkedem. A meleg nem akar csillapodni, de jó, hogy van nálam víz. Egy almát is kivések a táskámból, nagyon jól esik a savanyú íze. Végre átbukom a hegyen, lefele nyomhatom a gázt. Már éppen arra gondolok, hogy régóta nem láttam senkit, amikor két futót fogok be. Ismerősnek tűnnek. Gábor és István, akik Mogyiról hamarabb indultak. Ráadásul a bajóti műúton megállnak depózni, így elporzok mellettük. Innen viszont csökken a sebességem, emelkedők sorozata következik. A Domoszló-völgyben elmélyülten figyelek egy sporit, aki lemászik az árokba, hogy levágja a hurkot. Közben amat zárkózik fel, és Pusztamaróton látom utoljára a túrán. Itt pihenek pár percet, majd irány Bánya-hegy. Lassabban megyek, mint szeretném. Talán kezdek fáradni? Nem hiszem. A hőháztartással se lehet gondom, már érezhetően hűvösebb van. Talán a sóhiány? Eszembe jut, hogy van nálam egy csomag sós mogyoró. Eszem egy marékkal. Keveset kell várni a hatására, rendesen felpörget. A hegy oldalában lazán kocogok, néhol még az emelkedőkön is. Azért még elpusztítok néhány szem mogyorót, mire felérek a bánya-hegyi ponthoz (11:24).

Kicsit leülök a fűbe, szendvicsezem, teázom, újra töltök. Ideiglenes társak érkezését figyelem: Gyuri, Gábor, István, mobilos srác. Eddig nagyjából harmincan haladtak itt át. Energiával feltöltve zúzok le a Gerecséről, hosszú szakaszon nagyon jó átlagot lehet menni. Hamar elérem a dzsungeles-létrás szakaszt, itt újra többen vagyunk. Gyuri mögött haladok. A gaz rendesen benőtt mindent, szinte csak zöldet látok, imádkozom, nehogy belerúgjak egy kőbe. A jelzésen érkezünk a vértestolnai műúthoz, ahol Gyuri lemarad.

Itt határozom el, hogy taktikát váltok. Eddig „biztonsági játékra” törekedtem, lazán, okosan, de mégis gyorsan haladni. Most viszont számolni kezdek. Ez az én napom, úgy érzem lehetek egy kicsit vakmerőbb. Nagy esélyem van rá, hogy 13 óránál megfogom a kolduszállási pontot. Onnan 2:53 alatt kellene célba érjek ahhoz, hogy egyéni csúcsot állítsak fel. Az már csak 16 kila, amit jelenlegi állapotomban max. két és fél óra alatt ledarálok. Hát hajrá! A lassú kocogást futásra váltom, nem kímélem az emelkedőket sem. Koldusszállásig szinte semmit sem sétálok. Már messziről látom a pontot, majd kapom a pecsétet (13:00).

Éppen megvan. :) Viszont a teára nem számítok, de kihagyhatatlan.


Forró, de piszok jól esik. Kapok egy vaskos citromkarikát is, abból se hagyok sokat. Eszem még mogyorót és csokit is, a célig már nincs több frissítés, nyomni kell! Hosszan futok az első komolyabb kaptatóig. Közben a frissítésen töröm az agyam. Mostantól másképp fogom csinálni, több savanyú és sós kaját kell magammal hozzak, és kevesebb édeset. Az édeset egy idő után már nem kívánom, és valószínűleg nem véletlenül. Amíg mászom felfele a mobilos srác beér egy másik futóval. Szépen el is húznak. Kezd sötétedni, az erdő mélyén már alig látom a köveket az utakon, de szerencsére sok a nyílt terep, ahol még világos van. Megmászom a második emelkedőt, és balra meglátom Tata fényeit és a tavakat. Már nincs sok! Mielőtt ereszkedni kezdenék, felrakom a fejlámpát, a völgyben már muszáj használni. Teljesen egyedül vagyok éjszaka az erdőben, nehéz elképzelni, hogy ezen az úton reggelig még többszáz ember fog végigmasírozni. Már meg sem lepődöm, amikor a baji vadászház előtt utolérem a két srácot. Egyikük kicsit elkészült. Begyűjtöm az utolsó pecsétet (14:26).

Nem sok esélyt hagyok a fiúknak, hogy kövessenek, tolom lefele rendesen. Csak az utolsó völgy lassít le, nagy nehezen lebotorkálok. Lefutok a baji hétvégi házak között, és végre leérek a hegyről. Éppen arra gondolok, hogy véget értek a megpróbáltatások, amikor a földúton megbotlom egy kőben. A botok repülnek és én is. Először előre hajolok, majd hátra, a derekam roppan egyet, aztán kiterülök. Feltápászkodom, keresem a botokat, fejlámpám villódzik össze-vissza. Már látom a reggeli helyi újság címlapját: Ufók jártak a baji szántóföldön! Összekaparom magam, újra futok. Bajon valamilyen bulit tartanak, jól öltözött lányok tipegnek a járdákon, nincs mese, muszáj hosszú léptekkel magabiztos kiállással futni. Aztán egy kocsi megáll mellettem, egy hölgy kiszól az ablakon: hol találja a sátras bulit? Majdnem kiröhögöm. Hát nem egy Columbo, az biztos. :) Pont egy fejlámpás, túrabotos, izzadt, koszos, büdös embertől érdeklődik. Sorry, nem vagyok helybeli. :) Átfutok Tatára, a táblánál magasba emelem a botokat, megjöttem, jesssz!!! Néhány perc múlva elérem a tábort, a célt. Itt a vége (15:23).

qvic gratulál először, aztán a rendezők is, megkapom a jelvényt, emléklapot, és a kajajegyet. Ákos 12 perccel ért be hamarabb, ez óriási PB az ő részéről is. Megkeresem az ebédlőben, kicsit rokkantnak néz ki, de csak a vízhólyagok miatt. Szerencsére a lábam kibírta, sőt, a tavalyival ellentétben, semmilyen sérülést nem szereztem. Pedig az elején hogy paráztam a fájdalom miatt… Virslit kapok és teát, gulyást csak éjfél után adnak, nem bánom, a tavalyi elég necces volt. Míg eszem, Ákos elmeséli kalandját a pilis-nyeregi baracklével és utána a kétágú-hegyi bokorral. Legutóbb is ez történt, nem tanult belőle. :) qvic előáll a kocsival, átöltözöm, és indulunk haza. Ismét egy győzelem a Kinizsi ellen.

piedcat vs. K100      3:1


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése