2009. március 28., szombat

Julianus 50

Táv: 52 km, szint: 1300 m.

A Ferencvárosi Természetbarát Egyesület huszadik éve rendez teljesítménytúrát Julianus barát emlékére. Mi tavaly voltunk először, akkor nagyon tetszett, most sem hagyhattuk ki. Úgy alakult, hogy qvic is szabadságot vett ki, így nem kellett egyedül mennem, és a bonyolult utazásom is megoldódott.

Már kocsikázunk a Duna partján, amikor épp arról beszélgetünk, hogy biztosan kevesen lesznek a túrán munkanap lévén, ezért nagyon meglepődünk, amikor a nagymarosi rajtban sorban kell állnunk a nevezésért.

Végül 8:20-kor indulunk el, lassan sétálunk, majd kocogásra váltunk. Én nem akarom erőltetni a nagy sebességet, egyrészt még mindig a térdem kímélése érdekében, másrészt még emlékszem tavalyról: az erős kezdést a végén megéreztem, és néhányszor holtpontig jutottam. Most ilyet nem akarok érezni. qvic szokás szerint keményen kezd, és gyorsan távolodik, én maradok a saját tempómnál. Sok a gyalogos is, akik a szűk ösvényen lassítanak, kivételesen nem bánom. 40 perc alatt felérek Hegyes-tetőre a kilátóhoz, ahol páratlan látképben való gyönyörködés mellett kapom a pecsétet.



Lefele óvatosan nyomulok, a térdem nem rajong a nagyon meredek lejtőhöz, de lejjebb érve már minden rendben. Köves-mezőn vár meg qvic, innen együtt megyünk Török-mezőig, ahol pontőr helyett egy macska fogad minket a pecséttel. :) Kiszolgáljuk magunkat, közben beér minket egy húszas futó is. Társam megint előre megy, felkapaszkodunk Békás-rétre, gyönyörködöm a Magas-Börzsönyben, és utolérem a húszas futót, váltunk néhány szót. Ismerős arcok tűnnek fel, Szilárdi Tomi, Tibet, Józsi, Rushboy. Lefutunk a kóspallagi műútra, és elképedve figyeljük a hatalmas tömeget a ponton és az úton. Hé emberek, ha ma mindenki túrázik, akkor ki dolgozik?! :)


Pecsét (1:27), és irány a piros. Az idő kezd melegedni, megmosakodunk a patakban, és még kortyolunk is a friss vízből. Márianosztráig László Szilvit is befogjuk, mint kiderül kicsit betegeskedik ezért nem fut. Klassz az ösvény lefele, és a település látványa is lelket simogató.

Megérkezünk a kerthelyiségbe, a húszas célhoz (2:43). Bedobunk egy kenyeret, és megtámadjuk az utcai csapot.

Emelkedők következnek, többször belesétálunk. Már korábban is feltűnt, hogy elég sok a saras rész, de itt kezd igazán borzalmassá válni a helyzet. Ahol tavaly lazán kocogtunk, most az út széli magas falon egyensúlyozunk, és alig bírunk haladni a kiálló gyökerek miatt. Felmászunk a Koppány-nyeregbe, veszem elő az itinert, de felesleges, nincs pont. Pedig nem ártana, mert sokan kihasználják a rövidítés lehetőségét, és a börzsönyi kéken indulnak el Nagybörzsöny fele, nem pedig a piroson. Ráadásul a kék nagyrészt aszfaltozott, míg a piros… Jesszus! Ha futók horror-filmet készítenének, akkor biztosan itt forgatnák a fő jelenetet. Az úton képtelenség haladni, a sár mély, csúszós, lágy, és hatalmas pocsolyák terülnek el mindenfele. A víz lefolyik az út szélén is, és ezeken keresztül kell haladni. Egyik részen pedig gally-tenger borítja az utat elég hosszú szakaszon. Puszilom a favágókat. :)


Azt veszem észre, hogy qvic megint sehol, néhány futó miatt előjött belőle a versenyszellem. Lassan kiérek a hegyek közül, és feltűnik Nagybörzsöny. Elfutok a tó mellett. Egy rendező vár a part tetején, és közli, hogy itt pecsételnek (4:28), nem kell kimenni a templomig. Innen néhány perc, és bent vagyok a harmincas célban. qvic már javában falatozik, csatlakozom. Nagyon jól esik, főleg a tea.

Lassan hagyjuk el a települést, a lejtőig nem is futunk, csak sétálgatunk. Közben szemben jönnek a rövidítők.



Farkas-völgyben, az aszfalton felváltva gyalogolunk és kocogunk felfele, majd komótosan megmásszuk ma másodszor Koppány-nyerget, ahol még mindig nincs pontőr. A börzsönyi kéken haladunk Nagy-Galla irányába, most sikerül végig futni, nem úgy mint tavaly. qvic se nyomul előre. A hegy előtt érdekes látvány tárul elénk: egy mezőt teljesen elöntött a víz, olyan, mint egy úszómedence, a vadászles pedig úgy néz ki, mint az úszómester trónja. :)

Gallától lazán koccanunk lefele, örömmel tapasztaljuk, hogy a kék jelzést felújították, így nem esik nehezünkre tájékozódni azon a részen, ahol tavaly mindketten elkavartunk külön-külön. A misa-réti pont könnyű préda (6:43).

A hosszú, köves szakasz a végén nem a kedvencem, de már látszik a visegrádi hegyvonulat, és olykor a Dunára is rálátni. Becsorgunk Szobra, le a vasúthoz, be a váróterembe… és a cél sehol. Nem lepődünk meg, tavaly is késtek. Míg átöltözöm a kocsinál, meg is érkeznek, és átvehetjük az emléklapot és a jubileumi kitűzőt. 7:22 lett a menetidő, két perccel jobb, mint az én tavalyi időm. Még veszek egy kólát a restiben, aztán indulunk haza. Jó kis túra ez, szeretjük a Börzsönyt.

Mindamellett, hogy ezt a bő hét órát egy csodálatos hegyen töltöttem, a legnagyobb örömöm még is az volt, hogy a térdem nem nyavalygott, és az út jelentős részében meg is feledkeztem róla, hogy nemrég sérült volt. A Mátrabércemig már nem tervezek ilyen hosszú futást, csak rövideket, esélyt adok a térdemnek, hogy véglegesen meggyógyuljon.

A nordic walking bot nagyon bevált, ég és föld a különbség a túrabothoz képest. Most már nem bánom, hogy annyi pénzt kiadtam érte, úgy érzem, jó szolgálatot fog tenni.