2008. október 12., vasárnap

No megállj csak! 60

Nomád terepfutó verseny a Bükkben

Táv: 60,78 km, szint: 2122 m

Nincs nehéz dolga annak, aki a déli Bükkben akar egy szép útvonal-vezetésű túrát rendezni. A dhte No megállj csak! 60-ja láncra fűzi a környék legszebb völgyeit és hegyeit. A terepfutó kategória is remek ötlet volt, így egyértelművé vált számomra, hogy ez bizony kihagyhatatlan.

Áki, Luca, qvic, Feró - ez nem egy népdal első strófája, hanem azon arcok neve, akikkel fél hét körül érkezem Cserépfaluba. A Hór-völgyi Általános Iskolában már sokan vannak, nagy részük futó, mindenki öltözködik. Én is nekilátok gyorsan rendezni a soraimat, mert Sütő Laci hevesen terelgeti ki az indulókat az udvarra.

Hétkor a kapuban ácsorgok qvic-kal (a többiek már elindultak a gyalogos távokon), SC bíztat minket, Szilvi késik, de megvárjuk, majd végre rajt.

Erős kezdés a műúton, qvic rátapad Szilvire, magamban mosolygok:  na most megtudod, milyen érzés egy gyorsabb futót követni. :) Végre elhagyjuk az aszfaltot, kapaszkodunk felfele. Ismerős a táj, a 26-os távot már kétszer teljesítettem, egyszer túrán, egyszer magánban. Ezért mikor felérek a templomhoz, terelgetem az embereket, akik mindenfele mennek, csak arra nem, amerre kellene. Három futó társaságában érek a kaptárkövekhez (0:27).

Visszafutok a műútra, majd zúzás lefele a piroson, előttem két futó, iszonyúan nyomják. Lassan le is maradok, jön az első gyönyörű völgy: a Felső-szoros. Rövid ugra-bugrálás után kiérek a Dobi-rétre. Érzem, hogy valami nem klappol. A lábaim kezdenek merevedni, ami nálam ritkán fordul elő. Ez viszont csak egyet jelenthet: nagyon gyorsan megyek magamhoz képest. A pontnál (0:58) pecsétet és jéghideg vizet kapok. Eddig 8,6-os átlag, na itt a bibi, gyorsan nyomok egy satuféket, és néhány percet sétálok, addig eszem egy csokit. Mikor újra futni kezdek, hamar rálelek a saját tempómra, így már sokkal kellemesebb. Még nem vagyok hozzászokva a tömegrajtokhoz, olyan csoporttal jöttem el, akik jóval gyorsabbak nálam. Erre máskor figyelnem kell.

A sárgán már magányosan futok lefele, látom a jelzéseket újra festették, a szalagok pedig nagyon jól kiegészítik a hiányosságokat. Rátérek a tanösvényre, újabb lélegzetelállítóan szép völgy: Ökörütő. Kicsit köves a talaj, de remekül haladok, belefutok az ország legcsodálatosabb völgyébe: a Hór-völgybe. Hiányolom a patakon való átkelést, de csontszáraz a meder. Jó hangulatban kocogok be az oszlai erdészházhoz (1:45).

Nagyon nem vagyok éhes, de tudom, hogy mi következik, így egy lekváros kenyeret eltüntetek. Közben érkezik ebola a társával (Gábor?), őket követve vágok neki az első komolyabb próbának: az Ódorvárnak. Féltem az emelkedőtől, ezért hoztam botokat, és nagyon jól beválnak. A két srácot szorosan követve, széles fogásokkal egészen könnyedén haladok felfele, és nagyon gyorsan fogynak a szintek. Ki kell menjünk a kiszögeléshez, amit a kilátás miatt nem bánok, viszont a szűk ösvényen alig férünk el, szemben futók jönnek.
Megkapom a pecsétet (2:20). Remek, sőt kitűnő.

Visszamászom az útra, megkeresem a kék romjelzést, és porzás lefele. Eboláékat nem látom magam előtt, aztán rájövök miért, mert mögöttem vannak. A nagy kavarodásban lehagytam őket. Ismét Hór-völgy, hosszasan kocogok, futás szempontjából rendkívül monoton, de a táj miatt mégsem unatkozom. Elérem a Pazsag-völgy bejáratát (3:07), ahol bekólázom a ponton.

Befutok a völgybe, ismét csatlakozom a két sráchoz, küzdünk a sárral, ami nagyon meglep minket, hiszen eddig minden száraz volt. Völgyet váltunk (Pokol), és megkezdjük a mászást a Bükk-fennsíkra, 10 kili jön 600 méter szinttel, szép lesz. Nem tartom a tempót a srácokkal, inkább lemaradok, és szép lassan mászom tovább. Végre beérek Répáshutára, jobbra nézek, több futó is a falu közepe felé sprintel. Srácok, nem arra kell menni, gondolom magamban, mert kiabálni nem érdemes, már úgysem hallanák. Én balra fordulok, és a zöld négyzeten felmászom a műútra, ahol lassan futogatva féltávhoz érek a Bánya-hegyi parkolóban (4:07).

Néhány percet lakmározom, megérkeznek az elkavart eboláék is, együtt folytatjuk az utat, továbbra is felfele. Gábor le-lemaradozik. Kalandos rész következik Három-kő fele, az utat falevelek borítják, néha azt sem tudom hova lépek, a botokkal próbálom koordinálni a mozgásomat. Viszont nagyon jól haladok, elfogy az erdő, kicsit párás a levegő, nem látok messzire a teraszról, de még így is fantasztikus a látvány. Ugyanez Tar-kőn (5:14). Muszáj néhány fotót készítenem. Elindulunk lefele, duóra csappant a csapatunk. Nyomjuk a gázt, de valamiért mégsem érzem, hogy jól haladnánk. Bár sokat beszélgetünk, talán azért. Az Imó-forrás völgye szintén mély nyomokat hagy bennem, illetve az a zakózás is, amit a ponthoz vezető lejtőn ejtek meg. :) Finomságokkal várnak minket (5:49), ki is használom a lehetőséget. A zöldhöz vezető emelkedőn még nincs nagy változás, ebola távolodik, megint lemaradok, aztán azon a hosszú szakaszon már érzem, hogy jön vissza az energiám, és a lábaim visznek előre. Szinte észre sem veszem, de elhagyom a társamat, és Bujdosó-kőhöz már egyedül érkezem (6:43).

Várok két percet, hátha felbukkan a srác, aztán elindulok, majd csak utolér. A következő völgy szépsége miatt ismét tátva marad a szám, pedig azt hittem, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni. A halastónál egy nem várt frissítő pontba botlom, persze nagyon örülök nekik, magamhoz veszek egy csokit és egy banánt. Újra emelkedni kezdek, és már előre félek Ódorvártól, ahová másodszor is fel kell kapaszkodjak. Egyenletesen haladom, örülök a botjaimnak, aztán hirtelen az út lejteni kezd. Megijedek, talán rossz helyen járok? Szemben, nagyon messze és nagyon magasan meglátok egy gigantikus hegyet, és megfagy bennem a vér. Az lenne Ódorvár? Első pillanatra bepánikolok, de aztán nyugtatom magam, ennyire azért nem számolhattam el a távot, hiszen az a hegy legalább két órára van innen. Lefutok a lejtőn, egy bokron meglátok egy papírdarabot: ep 100 méter. Elönt a megkönnyebbülés, nevetek magamon, és nagyon örülök, hogy végre itt vagyok (7:43).

Innen ámokfutásba kezdek, sajnos sok a rövidtávos a szakaszon, nagy részük iskolás, de szerencsémre a tanítók félre terelik őket, így szabad az út előttem. Húsz percbe telik, míg lejutok a bükkzsérci műúthoz, majd lassan, de egyenletesen megmászom Nyomó-hegyet, az utolsó próbát. Megkapom a pecsétet (8:24), és maradék erőmet összekaparva visszafutok Cserépfaluba. 8:39-es idővel érek célba. Egy kissrác nyakamba akassza az érmet, kapok egy pólót is. Aztán bevánszorgok a zuhanyzóba, futókkal beszélgetek, köztük kutyÁ-val, aki a cipőmről ismer meg. :) Az enyhén hideg víz majdnem olyan jól esik, mint a futás. Felfrissülve beállok a sorba az oklevélért és kitűzőért, közben már ebola is beért remek idővel, a srác visszatért. :)  Hamar jutok kajához is, erre vártam már órák óta, nekem nagyon ízlik. Megjelenik qvic, majd szép lassan megérkeznek a többiek is.

Számomra teljesen egyértelmű: nekem a No megállj csak! 60 A TÚRA és A FUTÁS. Rendkívül jól éreztem magam, remélem minden évben eljutok ide.

2008. június 21., szombat

Eötvös 50

Táv: 53 km, szint: 1700 m körül

Kocogós tempóban lenyomtam a távot qvic asszisztálásával. Nem volt egyszerű. A dögmeleg miatt sokszor jártam a tűréshatáron, de egyszer sem gondoltam rá, hogy kár volt eljönni. Gyönyörű és kemény a túra, az időjárás eléggé extrémmé tette, de már ismertem, tudtam, hogy mire vállalkozom. Viszont az erdők mélyén, ahova még a nap sugarai is alig-alig törtek be, sárral is találkoztunk. Néhol olyan sötét volt, hogy alig láttam valamit. Ennek eredménye: egy hatalmas zakózás. A futás jól ment, már ahol lehetett futni. Kilenc órás időtervvel indultunk, Prédikálószékig fél órát hoztunk rajta, aztán jött az a borzalmas lefele, és rögtön követte a Rám-szakadék. Az előny úgy párolgott el, mint belőlem a víz és az energia. Ki is csúsztunk az időből, a szerencsénk az volt, hogy Dobogókőtől kezdve könnyebbé vált a terep, és még volt erőnk kocogni a tűző, égető napon. A legforróbb hely Csobánka volt, itt háromszor is fürödtünk, szó szerint, még a lábunkat is a csap alá raktuk. De még így is kérdéses volt, hogy kibírjuk-e az utolsó kiliket. Még qvic is szenvedett, pedig sokkal jobban bírja a meleget, mint én. Az Oszoly csúcson már csak két perc hátrányunk volt, innen "ereszd el hajam" stílusban nyomultunk vissza Pomázra. Így sikerült a tavalyi 10:40-es pb-met megdönteni. Végül 8:46:46-os idővel toltuk be a szekeret a célba. Bónuszként még azokat is megelőztük, akik megkerülték a Rám-szakadékot. Még így is jobbak voltunk. Nem is reméltem, hogy ebben a hőgutában így sikerülhet. Úgy tűnik, hogy magasabb edzettségi szinten a hőháztartásomat is jobban tudom befolyásolni, ami sokszor megborulni látszott. Először futottam két bottal, ami főleg a meredek emelkedőkön sokat segített, viszont hátráltatott is, például amikor ott hagytam a Matyi büfében, és már csak a parkolóban vettem észre. :)

Konklúzió: ép eszű ember ilyenkor a Balatonra megy. Természetesen a Balaton 50-re. Talán jobb lett volna azt választani. Megegyeztünk, hogy jövő évtől oda megyünk ilyentájt, az Eötvösből elég volt ez a három teljesítés.

Bár jobban ment, mint vártam, mégis úgy gondolom, hogy a nyári hőségben nem fogok ultrákat futni. Szeptemberig átállok a rövidebb távokra. Ami szomorú, hogy a három és fél éves cipőm megadta magát, elénekelte a hattyúdalt. Több helyen kiszakadt, és már a talpam is fájt benne. Néhány ezer km után kénytelen voltam megválni tőle. Most járhatok új cipő után, de gyanítom, hogy ilyen jót még egyszer nem találok.

2008. május 24., szombat

III. Terep Százas

Táv: 100,07 km Szint: 2875 m

Megint sikerül feleannyit aludnom, mint ami szükséges lenne. Persze ez a tavalyi semmihez képest még mindig több. Ráadásul most először kiélvezhetem a vidéki élet hátrányait, idő hiányában qvic-nál húzom meg magam, hogy reggel még időben kiérjünk a rajthoz. Zúgó fejjel és nagyon fáradtan ébredek négy után. Nincs gáz, végül is csak egy 100 km-es terepfutó-versenyen veszek részt. Rövid pakolást követően felülünk a metróra, ahol már Ákos vár minket. Ha Ákos jön velünk egy túrára, az csakis kemény túra lehet. A hévnél már gyülekeznek a futók, Árpád-hídnál Ritchy is csatlakozik hozzánk. Ahhoz képest, hogy majd’ elalszom, egész jó a hangulatom, pedig az is megfordul a fejemben, hogy hagyni kellene az egészet, és nem leégetni magam. Én meg az ultrafutás, soha még köszönő viszonyban sem álltak egymással, talán nem kellene erőltetni, ami nem megy. Aztán az elmúlt hónapok edzéseire gondolok, és meggyőzőm magam. Lesz, ami lesz. Menjünk.

Csillaghegyen megcélozzuk a közösségi házat, mosdó után a rajtszám feltűzésével bajlódunk. Sajnálom, amiért egy apró baki miatt rosszul kerültem fel az előzetes rajtszámfelvételi listára, így anonim lettem, másoknak még a fórum-nickjét is feltüntették. Csillaghegy-Tata 100,07 km. Nem lehet közömbösen nézni a rajtszámra. Aki rátekint, abban vagy tiszteletet ébreszt, vagy komplett idiótának nézi a viselőjét. Sajnos nagy eséllyel az utóbbi emberekből van több. Mire visszaérünk az orvosi rendelő elé, már mindenki tolongva várja a rajtot. Még gyorsan leadom a táskámat, és az utolsó pillanatban lecserélem a hosszú ujjú pólómat rövidre. Majd -balazs- egy nagy tülköléssel útnak indít minket.

Róka-hegynek vesszük az irányt, a nagy tömeg a piroson trappol felfele. Úgy tűnik, mindenki fut, pedig az út elég merészen emelkedni kezd, de végül is ez egy futóverseny vagy mi a szösz. Aztán a Hegymászó utcánál már visszaveszünk a tempóból. Erősen zihálok, kell még egy kis idő, míg beáll a pulzus a megfelelő frekire. Az ösvény bejáratánál érdekes szitu alakul ki: sorba kell állni, hogy bejussunk az erdőbe. Többen poénosan megjegyzik: ez mínusz két perc. Nézem van-e ismerős a környéken, de nincs. qvic már biztosan a Kevélyt mássza, Ákos és Ritchy valószínűleg mögöttem. Keresnem kellene egy „nyulat”, akit tudnék követni egy ideig. Egy hátizsákos hölgy mögé érkezem, elég jó a tempója. A fák között szlalomozunk, viszont amint kiérünk a földútra, a hölgy távolodni kezd. Nem jó a tempója. Jobb. No mindegy. Többen beelőznek, de nem akarok sodródni a tömeggel, fogunk még találkozni fiúk. A műút után ismét emelkedni kezdünk, itt már többségünk okosan halad: erős tempóban séta. Ezüst-Kevélytől kis hullámvasutazás, majd egy nagyobb szusszanás és fent is vagyunk. Dugóka elő, dugás (0:58),  és tovább.

Egész jó időben felértem, konstatálom magamban, amikor váratlanul elhúz mellettem Ritchy és Ákos. Most ők ilyen gyorsak, vagy én vagyok lassú? Nem sokat töprengek rajta. Az biztos, hogy visszafogottabban megyek, mint ahogy terveztem, de sajnos még nincsenek tapasztalataim a száz kilis futások terén. Nem tudom, hogyan fog reagálni a szerveztem, ha 50 után még azt mondom neki: már csak még egyszer ennyi, és vége. Mindenesetre megyek a saját tempómban, és közben azt veszem észre, hogy kezd szétszakadni a mezőny. De nem is akárhogy. Hosszú-hegy lábánál már teljesen egyedül vagyok. Egy pillanatra megijedem, hogy talán letértem a jelzésről, de minden oké. Milyen túra is ez? A Kinizsi? Na ne viccelj, és hol az 1500 ember? Lazán megmászom a hegyet, 2:01-nél pecsételnek. Innen 18 perc alatt elérem az első frissítő pontot. Véletlenszerűen nyúlok a finomságokért, nápolyi, csoki, ropi, jöhet minden, csak a gyümölcsökkel bánok csínján, sajnos még bennem vannak a tavalyi rossz emlékek. Míg elkólázgatok, jönnek bőven a résztvevők, köztük a hátizsákos hölgy is. Valahol leelőztem, de észre sem vettem. Már egy tucatnyian lehetünk, amikor odébb állok. Egy srác társaságában megyek neki a Pilisnek. Nem sokáig beszélgetünk, ő egy kicsit más kategória. „Csak” a K100-on indult, de 18 km-en 20 percet hozott rajtam, és estére már otthon akar lenni, mert másnap bringás hegyi maratonra megy.

Nem bírom megállni, hogy ne fussak a pilisi szerpentinen, ezzel vagy hat-hét embert magam mögé utasítok. Itt sűrűn ellenőrizgetnek, nehogy vágjunk. Az első ágnál Csanyánál van dugás, majd a rajtszámot írják fel kétszer, és a végén még egy dugás. A nyeregig tartó hosszú szakaszon lágyan meglegyint egy holtpont. Mi a fene, nem vártam ilyen koránra. Talán mégsem kellett volna futni a szerpentinen. Szerencsére lejtők következnek, a pontra már korgó gyomorral érkezem (3:36). A büfében kiválasztom a gyomromnak legközömbösebb italt, fél liter narancslevet küldök egy szendvics után. Annyira telítődőm, mintha egy fél téglát nyeltem volna le. Nem is erőltetem a futást egy darabig, a korábban lehagyott egyének kezdenek visszaszivárogni. Egyébként az egész útvonalon 10-12 arcot figyeltem meg, akikkel hasonló tempót mentem.
A Kétágú-hegyig visszatér az erőm, lekocogok a műútra, ahol többen tapssal bíztatnak. Endorfinnal tölt el a gesztus, és rendkívül motivál. Ugyanúgy, ahogy a söröző melletti frissítő pont is (4:33). Itt is bekólázom, viszont flakonom nincs, a camelbakot közvetlenül nem tudom vízzel megtölteni. Ezért beviharzok a sörözőbe, kérek egy fél literes szénsavmentes ásványvizet. Helyette kapok egy háromdecis szénsavasat. A pultossal pompásan megértjük egymást. A vizet beöntöm a tevehátamba, az üveget megtöltöm a mosdóban, ha már ott vagyok, jól meg is mosakszom. A rendezők figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk a meleggel, a nap már rendesen éget. Nem örülök neki. A Pokol 15 következik.

A frissítés miatt a lábaim visznek előre, Kesztölc határáig ismét feljebb kúszok az eredménylistán néhány hellyel. Átfutok a főúton, és ezzel már magam mögött tudhatom a Pilist. Visszanézek a gyönyörű hegyekre. Hát nem is tudom, nekem túl könnyűnek tűnt. Hol itt a trükk? Nem sokat várat magára.

Szerencsére nincs akkora por, mint vártam, viszont a meleg valóban odacsap. A hőháztartásom tartja magát, simán tudok futni Dorogig, majd fent a töltésen is. Rémképek ugranak be a 2005-ös Kinizsiről, amikor itt teljesen elgyengülve vánszorogtam, körülöttem óriási porfelhők, és vagy 45 fok hőmérséklet. Brrr! Belegondolni is rossz. Most azért sokkal barátibb a helyzet. Az OW frissítőnél magamhoz veszek még fél liter ásványvizet, és kifejezetten jó hangulatban és jó erőben vágok neki a Nagy-Getének. Egy hölgy tart velem, ez jó, legalább a tetőig együtt mehetünk. Hát nem megyünk együtt. Ma már másodszor szembesülök a ténnyel: sok hölgy nem is olyan törékeny, mint amilyennek tartják őket. Félúttól megint egyedül maradok. És ekkor már érzem, hogy gáz van. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de én hogy utálom ezt a hegyet!!! Pedig nagyon szép, és tekintélyt parancsolóan magasodik, szinte sugárzik belőle az energia, csak az a baj, hogy én semmit nem érzek belőle. Az útvonal lehető legrosszabb pontján van. Ránézek az órámra, dél múlt kicsivel. A nap ezerrel tűz, letaglóz. Ráadásul se felfele, se lefele nem lehet gyorsan haladni. Gondolkodom, hogy megálljak-e egy extra frissítésre, de talán kibírom a csúcsig. Csak az bibi, hogy a következő csúcs még nem a végső csúcs. Balra csodálatos a kilátás, most nem nagyon élvezem. Még néhány emelkedő, és megpillantom a keresztet (itt nyugszik piedcat, a T100 hősi halottja). A menetidőm még egész elviselhető (6:05), viszont képtelen vagyok rögtön tovább menni. Lerogyok egy árnyékos kőre, eszem-iszom, néhány percet pihenek. Közben negyven gyerek érkezik, és elindulnak lefele. Hát ilyen nincs! Már csak ez hiányzott! Most már kevésbé jó hangulatban indulok utánuk, és megkezdem az ereszkedést a nyaktörő úton. Hamar utolérem a gyerekcsapatot, szerencsém van, nagyon udvariasak, mindenki félreáll, ami nem kis feladat ezen a vacak ösvényen. Valaki még a fára is felcsimpaszkodik, csakhogy el tudjon engedni. Közben hajráznak, és jó utat kívánnak. Köszi mindenkinek.

Félig kilábalok a sokkból, mire leérek a hegy lábához. A földúton egy kis vízfolyásba mártogatom kezeimet, és próbálom hűteni a fejemet. Itt két embert érek utol, a kék+-en le is maradnak. Ez az út se változott semmit tavaly óta. Nagy dózisokban nyelem a port, kézzel-lábbal kapaszkodok felfele a közel derékszögű emelkedőn. Mire végre felérek, a hőháztartásom kezd felborulni. Előkapom a tartalék vizemet, és egy adagot a fejemre öntök. Ezt a szakaszt másképp nem tudnám elviselni. Ahogy síkká válik a talaj, ismét futni kezdek, de időnként újra alkalmaznom kell a közvetlen hűtést. Hegyeskő (6:49) előtt még üdvözlöm azt a fát, aminek árnyékában 2005-ben eltöltöttem háromnegyed órácskát, féllábbal a hőgutában, azon töprengve, hogy hol lenne érdemes feladni.
A tokodi pincéknél elég nagy a népsűrűség, mikor odaérek. Nem akarok sok időt itt tölteni, már így is sokat vesztettem a Gete miatt. A kútnál megmosdom, a frissítőnél iszom egy pohár vizet, aztán megrohamozom a Kősziklát. Most sem lopja be magát a szívembe ez a kis „kövecske”. Az eddig gyakorlattal ellentétben, most megállás nélkül megmászom, majd már egy kicsit megfáradva zúzok le Mogyorósbányára. Táv: 51,5 km, szint: 1650 m, menetidő: 7:40.

Először azt hiszem, hogy csak hallucinálok, amikor Ritchy-t látom kijönni a Kakukk vendéglőből. Pedig ő az. Aztán újabb meglepetés: Ákos bent kólázgat. Örülök a srácoknak, bár tudom, hogy nekem még kell egy kis idő pihenésre, így nem mehetek rögtön utánuk. Szendvics, jégkrém, kóla, mosakodás, víztöltés, és még egy kis szusszanás. Nyolc órával indulok útnak. Nyugodt vagyok, hiszen a nehezét már letudtam, később már nem lesz olyan meleg sem, és még van kilenc órám a szintidőből. A pihenés sokat használ, Péliföldszentkeresztig az öreg-kői kaptató kivételével jó tempóban tolom a szekeret. Az Öreg-kő (8:28) eddig teljesen ismeretlen volt számomra, a pihenőnél dugással kell rögzíteni az időt.

A következő ponton egy egyházi szertartás kellős közepébe csöppenek, kicsit furcsán néznek rám az éneklő, imádkozó, ünnepi ruhába öltözött emberek. Semmi probléma, kicsit koszos vagyok, kicsit büdös, de máris megyek. A hölgyektől megkapom a pecsétet (8:42), majd a frissítő ponthoz megyek, ahol már Ákos vár. A pont éppen akkor zár. Ezt nem igazán értjük, hiszen azért még szintidőn belül vagyunk, ráadásul még vannak páran mögöttünk. De nem is ez a probléma, hanem a pusztamaróti pont zárása, ami óratíz múlva esedékes. Esélytelen.

A legbefordulósabb szakasz következik. Nem mondhatnám, hogy holtpont, mert energiám van, még motivációm is, és a táj is egészen káprázatos. Viszont a folyamatos, nyílt emelkedők annyira elveszik a kedvem a futástól, hogy már a sík részeken is gyalogolok. Ráadásul még mindig meleg van, és egyre fáradó szervezetem már nehezen tudja tartani a hőmérsékletet. Talán ha nem két és fél órát alszom az éjjel, nem lenne ilyen problémám… Fokozza a káoszt a fejemben, hogy egy helyen el is kavarok, és tíz percbe telik, míg visszatalálok a kékre. És ha már lúd, legyen kövér, az utolsó emelkedőn a jobb bokám tompán fájni kezd. Pompás. Ha az utolsó harminc kilométeren szenvedni fogok, az nem lesz valami jó élmény. Jobbról bejön a piros, ami már jelzi, hogy hamarosan megérkezem. Végre. Pusztamarót (10:17).

A beígért fantasztikus Salomon frissítésből már nem maradt semmi, hiszen a pontnak elvileg már zárva kellene lennie. Helyette citromos vizet és szalámis kenyeret kapok, de most ennek is örülök. Leülök bekenni a bokámat, de felesleges, nem használ semmit. Közben a dugókás hölgy megkérdezi, hogy sokan vannak még utánam? Én nem láttam senkit. Alighogy kimondom, vagy harminc ember zúdul le a ponthoz vezető úton. Na jól beégtem. Viszont ami nagyon meglep, hogy olyan arcok is felbukkannak, akikről azt hittem, már árkon-bokron túl járnak. A nagy tömegből másodikként indulok tovább, és megkezdem a mászást a Gerecsére. A hangulatom megjavul, annak ellenére, hogy folyamatosan emelkedem. A nap kezd lemenni, és teljesen más színben tünteti fel az erdőt. Csodálatos. Azért azt nem mondhatnám, hogy a végén már nem várom, hogy megjelenjen a Bányahegyi pont (11:30).

Először iszom teát az út folyamán, és nagyon jól esik. A biztonság kedvéért még töltök vizet a camelbakba is, aztán indulok is tovább. Számomra furcsa szakasz következik, hiszen világosban még nem jártam erre. Akkor nem is gondoltam, hogy valaha fogok. A létráknál lévő nyakig érő bozótos kifejezetten tetszik, négyen jövünk itt össze, kicsit kommandózunk. Elég gyorsak vagyunk, a kullancsoknak esélyük nincs, hogy ránk akaszkodjanak. Aztán a létrázás már rendszeressé válik, kezdem szobafestő-mázolónak érezni magam. Vértestolnai műút (12:31). Már ennek a pontnak is zárva kellene lennie, ezt szóvá is teszi a hölgy. Valami furcsa oknál fogva itt már olyan jókedvem van, hogy még az a beszólás se enyhíti, mi szerint a pont a lassú futók miatt van még nyitva. Pohár kóla után nyúlcipőt is húzok. Nagyon meglepődöm saját magamon, de Koldusszállásig olyan gyors kiliket futok, mint az elején. Közben rám csörren qvic, aki már a célban pihenget, majd Ákos is, aki néhány perccel lehet előttem. Bevár a pontnál. Az erdő már kezd sötétedni, amikor megérkezem Koldusszállásra (13:13). Tekintetem megakad az ananászon. Hurrá, tíz pont a rendezőknek. Barackot sehol sem mertem enni, nehogy újra látogassam azokat a bokrokat, mint tavaly, az ananászra viszont teljesen közömbös a gyomrom, most néhány kilót is megbírnék enni. De nem húzhatom az időt, menni kell, már nincs sok.

A hátralévő 16 kilit Ákossal gyűröm le, aki nagyrészt gyalogol, de ez nem jelent semmit, ugyanis futva is alig bírok lépést tartani vele. A bejárás előnyeit élvezzük, a jelzést nem is nézem, fejben van az útvonal. Ennek köszönhetően a fejlámpát már csak a vadászház előtti völgyben vesszük elő. A ponthoz bőven a zárás előtt érünk (14:50), újabb tíz pont a rendezőknek a citromos jeges teáért (a kólát már nagyon untam). Innen már csak ereszkedni kell, gyors tempóban tesszük, kivéve az utolsó völgyet, ahol az árok partján néhol halálfélelmem van. Sajnos elég rossz a látásom, sötétben még rosszabb, így csak araszolgatni tudok. Aztán jönnek az aszfaltos szakaszok, bokám erősen tiltakozik. Bár felhős az ég, mégis csillagokat látok a fájdalomtól. Vagyis nem fáj, csak másképp jó. Nézzük az óránkat, jól állunk, de nehogy má’ az utolsó órában érkezzünk be. Húzzunk bele! Ákos hetes átlagot gyalogol, én sántikálva futok mellette, Baj előtt többen hajráznak, és már előre gratulálnak. Szép volt fiúk! Jól esik, mint mindig. A templomnál a bíztatást fiatalok csapata folytatja, gyerünk már csak 3 km! A fejlámpa fényében megvillan a Tata tábla. Nem igaz! Megjöttünk! Csatakiáltással rontunk be a városba. Egy balos, majd a főút, és már látni a fényeket. Át a kapu alatt, mutatják az irányt merre menjünk be a táborba, végigfutunk az udvaron (de rohadt hosszú ez az udvar!), aztán már csak a tapsot hallom meg az ujjongást. Hát igen, ők valóban tudják mit éltünk át. Cél az asztalnál, még utoljára dugunk egyet, és KÉSZ!!! Célidő: 15:53:49.

Hát ennyi volt. Megkapjuk a megérdemelt okleveleket, jelvényt, pólót, sört. Betámolygunk az étkezdébe, kikérjük a gulyást, ami inkább krumplileves, ugyanis hús nincs benne, de ez már a legkevésbé sem érdekel. Ritchy rogy le mellénk, negyedórával ért be hamarabb, arcáról leolvasható a 100 km viszontagságai. A fáradtság olyan hirtelen csap le rám, hogy majdnem belebukom a levesbe. Még arra nincs erőm, hogy megegyem. Örülni tudok, de ébren maradni nem. Egy ágyat kérek! Helyette qvic áll elő a kocsival, még egyszer köszi, pompás ötlet volt, nem tudom hogyan bírtam volna ki hajnalig. Még szombat van, amikor elindulunk haza.

Nem állíthatom, hogy lefutottam 100 km-t, hiszen sokszor inkább szombat délutáni sétára hasonlított a dolog, semmint ultrafutásra. De számomra mégis sokat jelent, és ezt már senki nem veszi el tőlem. Így utólag visszagondolva nem tűnt olyan nehéznek, szerintem gyalogolva teljesíteni sokkal brutálisabb. De azért a Gete-Pusztamarót szakasz elég durva volt. Soha rosszabbat, és ha mindenki úgy akarja, akkor jövőre ismét rajthoz állok. Végül köszönet a rendezőknek ezért a fantasztikus eseményért, általuk szombaton sok ember született újjá.

2008. május 10., szombat

Budai 50

Táv: 51,8 km Szint: 1530 m

A tervezettnél jóval hamarabb Szépjuhásznéhoz érünk, így még van időnk bőven szöszmötölni, és Szilárdi Tamásékkal váltani pár szót, aki lecsurgat a torkán egy üveg sört, mondván, sosem lehet tudni, hátha máskor már nem lesz rá lehetősége. Gatyába rázzuk magunkat, és 7:40-kor indulunk.

Ez a túra is csak a „becsületes teljesítménytúrázóknak” való, mert rögtön az elején két hegyet is le lehet vágni, a Nagy-hársat és az Újlakit, amelyek potom 400 szintet jelentenek. Mi persze végig a jelzésen megyünk, ami egy szarvacskára hasonlító B betű, és a középső ága mindig a helyes irányt mutatja. Milliószor láttam ezt a jelet, de eddig nem tudtam, hogy ez a túrának a hivatalos jelzése. A kilátóhoz óvatosan bele-belekocogva jutok el, miközben magamban saját gyártású mantrákat mormolok: „Felfele lassan, lefele gyorsan”, illetve „Csak nyugodtan, lazán!” Alig húsz perc telik el, és már Hüvösvölgyben trappolok, futótársamnak, qvic-nak néha felbukkan a háta, egyébként nagyon elől megy, nyomja, mint állat. A Határ-nyereg után bevár, és Virágos-nyeregig együtt porzunk. Itt megkapjuk az első pecsétet (1:01). Mutatom qvic-nak az időt, szerintem ez túl gyors, neki tetszik, már mé’ ne tetszene! Futunk tovább a sárgán, ő megint távolodik, én élvezem a hullámos utat, a friss levegőt, az árnyékot nyújtó fákat, és néha a fantasztikus kilátást jobbra.

Alsó-Jegenye-völgy elsőre nem tűnik ismerősnek, aztán rájövünk, hogy már itt is jártunk. Ez is egy szép rész. Hamar érkezik a Hidegkúti-út, ahol ismét pecsételnek (1:42). Ez még mindig nagyon gyors nekem, de meg sem merem említeni, mert qvic pillanatok alatt eltűntet egy zsíros kenyeret szörppel, én még csak ott tartok, hogy megszabadulok a felsőmtől, és az éven először rövid ujjúban futok. Alig van időm frissíteni, társam már toporog, menni kéne. Hát menjünk. A kékig innen enyhén emelkedik, néhol muszáj futni, de igyekszek pihentető gyaloglásokat is beiktatni. Nagykovácsi határában már nagyon ismerős az útvonal, ez egy kicsit megdobja a lendületem, közben sűrűn előzgetünk.

Zsíros-hegy (2:22), itt már qvic is keménynek tartja a tempót, persze lassulni ezután sem hajlandó, néha bevár ugyan, de inkább én gyorsítok. Nagy-szénásra felfele hátba támad a nap, és még a várt szél is elmarad. Az emlékfalnál van a 25-ös cél, nekünk itt nincs pecsét, bár SC és Zsotyek az ellenkezőjéről akar meggyőzni minket, de a pontőr csak nem bélyegez.

Magánfutásokról és a bhtcs-ről ismerős útvonal következik, Kutya-hegyről lefele a Csóványos-családot előzzük, akik kocogós tempóban nyomulnak. Átvetődőm a kerítésen, és jöhet az út le a Cseresznyés-völgybe. A táj csodálatos, az út már kevésbé, alig bírok talpon maradni, egy helyen a jobb bokám magam alá fordul, csillagokat látok, de nem aggódom, jártam már így párszor, bírja a gyűrődést. Még a balos előtt magunk mögé utasítjuk budai H.G. sporttársat, majd egy hosszú kaptató következik a Zsíros-hegy (2)-re. Nekünk úgy tűnik, hogy a szarvacskák elég sűrűn vannak festve, se térkép, se gps nem szükséges a túrához, nagyon jól lehet tájékozódni. Anna-vadászháztól egy neverendig ereszkedés következik Telkibe, kiérünk az erdőből, a nap már erősen tűz, hideg kóláról álmodozom, amit egy kemény aszfaltos emelkedő után meg is kapok a Kerék vendéglőben. Pecsét (4:13), fél szendvics, és a várt kóla, fantasztikus. Közben qvic-kal megegyezünk, hogy innen saját tempót megyünk, már úgy is csak 17 kili van hátra.

Egész könnyen kitalálunk Telkiből, és a jól ismert edzőkörünkön folytatjuk a futást. Itt több rövidtávossal találkozom. A s+-en sikerül végig futni, de csak azért, mert tudom, hogy a zöld háromszög már nehezebb dió. Ennek ellenére gyorsan haladok, közben néhány túratársat igazítok útba. A Tarnai-pihenő után elérem a legmagasabb pontot, és lefele begyújtom a rakétákat. Aztán azon a részen, ahol balra betér az út egy susnyás ösvényre, belebotlok egy futó srácba, aki már egy ideje a környéken kavarog, és fogalma nincs merre tovább. Gyorsan vázolom neki a további utat, de aztán azt veszem észre, hogy mögöttem nyomul. Beszélgetni kezdünk, néha az emelkedőkön lemarad, de azért elég jól bírja velem a tempót. Váratlanul érkezik a következő pont (5:24), ami szerintem nem a Vörös-pocsolyás-háton van, de mindegy. Leérünk a hegyről, és a kedvenc piros úton futunk vissza Budára. Lefele nyomom, mint süket, a srác le is marad. A műutas kitérő után egy bokorból elém ugrik egy medve, ami valójában kutya, de nagyságra kb. mint egy kismackó. Nyúlok a kutyariasztóért, de szerencsére megjelenik a gazdi is, jelzi, hogy nem bánt az „öleb”. Mindenesetre a lovardáig fejvesztve futok.

Két hölgytől kapom a pecsétet (6:00), a tekintetemet egy ásványvizes flakon nagyon vonzza. Jön a kérdés: mit adhatok? Hát nem is tudom, talán ásványvizet. Mohón iszom két pohárral, ez most nagyon jól jött. Nézem az időt, bár hét órás menetidőt terveztem, de így akár 6fél is lehet. Emlékszem, még korábban, amikor erre futottunk, húsz perc kellett Szépjuhásznétól a Fekete-fej csúcsáig. Most van fél órám, viszont visszafele, és már mögöttem van negyvenakárhány kilométer. Na mindegy, hajrá, hátha sikerül. Pár perc alatt felérek a csúcsra, visszanézek, csak ennyi volt? Hm, ez egész jól megy. Miután leérek, a rövid műutas szakaszon nyomok egy sprintet, az autósok nem nagyon örülnek. Aztán a körútig felfele már több a séta, mint a futás, de akkor már tudom, hogy simán meglesz.

Kirándulók hadába ütközöm a kisvasút mellett, szlalomozom közöttük, de még így is 6:28-cal sikerül beérni. qvic már a padon ücsörög, vigyorogva gratulál, én viszont. Megkapom az oklevelet, és a zergés jelvényt. Pogácsával és teával pótolom az energiát. Úgy érzem, hogy legalább fél óráig nem tudok felállni a padtól. Kellemesen csalódtam magamban, a kemény kezdés ellenére végig bírtam a tempót, pedig közben sokszor eszembe jutott a Julianus, ahol az utolsó tízre már teljesen elfáradtam. Az útvonalra csak jót lehet mondani, tulajdonképpen láncra fűzi a Budai-hegység legszebb részeit. Jövőre is szeretnék eljönni, remélem sikerül.   

2008. április 18., péntek

Mátrabérc 2008

Küzdelem földön, vízen, levegőben

Táv: 55,6 km, szint: 2734 m.

„Jövőre ugyanitt.” – így zártam le a beszámolómat, amit a 2005-ös Mátrabércről írtam. Azóta eltelt három év, és csak nem láttam újra a siroki vasúti megállót. 2006-ban már a túra gondolatától is rosszul lettem, tavaly bevállaltam a Hanákot, keveset futottam, még akkor se voltam igazán jó állapotban. Aztán októbertől rendszeresen futok, és az év végére kialakultak bennem a 2008-as célok. Az egyik ilyen cél megvalósításának jött el a napja.

3:10-kor az ébresztőre kelek, szűk öt órát aludtam. Óriási baromságot álmodtam, természetesen a Mátrabércről. Olyan lassan mentem, hogy már az első ponton haza akartak küldeni. Aztán iszonyúan eltévedhettem, mert hirtelen a Balaton-felvidéken kötöttem ki. Felmásztam az Endrődi-kilátóba, ahol Indiana Jones volt a pontőr. :) Ezen jót mulatok, míg elkészülök, Ákos négykor vesz fel a ház előtt. Két órát autózgatunk, egyet a célig, majd egyet a rajtig. Nekem nem tetszik ez a logisztikai megoldás, a túl korai reggelitől és kocsikázástól felfordul a gyomrom, valahol Mátraderecske környékén meglátogatok egy bokrot, aztán a rajtban is körülnézek a rét melletti susnyásban. Közben a hattagú csapatból négyen már a túrát nyomják. Végül 6:08-kor indulok el qvic-kal, aki néhány méter után elköszön, és turbó-fokozatra kapcsol.

Az első óra az előzgetés jegyében telik. A tömeg tömött sorokban kígyózik a szűk ösvényeken. Szép időt jósoltak mára, mindenki kijött egy kicsit mátrabércezni. „Köszi” és „bocsi” aláfestéssel kerülgetek, néhol emelkedőn futok, fák között. Ez nem jó ötlet, de nem akarok beragadni. Sok energiát elvesz, de legalább haladok. Próbálom betartani a Kékesig kigondolt taktikát: emelkedőn gyalogok olyan gyorsan, ahogy bírok, a gerincen lazán kocogok, és próbálom kiheverni az emelkedő okozta sokkot, majd a lejtőn futok, ami a csövön kifér. Sajnos a gyakorlat nem igazolja az elméletet. Az emelkedők nagyon brutálisak, a gerincek meg nagyon rövidek. A legtöbb hegytető csak egy „pötty”, ahogy felérek, már mehetek is le. A lefelék pedig… jobb ha nem is említem. Térdszaggatóan meredekek, képtelenség normálisan haladni.

Egy húzósabb emelkedő előtt váratlanul utolér Feró és Laki, pedig még a létráknál lehagytam őket. Feró tolja, mint atom, nem áll szándékomban követni. Majd lassan Laki is távolodni kezd. A Domoszlói-kapunál egy pohár vízzel frissítek, nekivágok Oroszlánvárnak. Itt szembesülök először a csúszós sárral. Valószínűleg itt korábban is esett az eső, illetve néha most is szemerkél. Felérek a ponthoz (1:44), ez öt perccel a kilenc órás tervemen belül van. Pompás. Egészen jó kedvvel indulok Kékes felé, csak az idegesít, hogy alig látok valamit, felhőben járunk. Sorba mászom a hegyeket: Cserepes, Nagy-szár, Sas-kő, Kékes. Az első komolyabb változás úgy fél órával a csúcs előtt következik be. Az elsőnek komolytalannak gondolt esőcske bekeményít. Két vékony pólóban vagyok, amelyek pillanatok alatt átáznak, ahogy a cipőm is. A Sötét-lápa nyeregben már ömlik az eső, kezdi elmosni jókedvemet és motivációmat. Ez szívás. Ráadásul piszok hideg, erős szél kíséretében érkezem az ország legmagasabb pontjára.

3:18, itt már négy perc a hátrányom, amit pihenés miatt negyedórára ki kell toljak. Lerogyok egy székre, nekiesek két szendvicsnek, mellé a finom leves és egy pohár víz. Közben gondolkodom mi tévő legyek. Az eső sártengerré alakítja az emelkedőket és lejtőket, nem lesz egyszerű haladni. A cipőm, zoknik szétáztak, ha becsúszik egy vízhólyag, akkor lőttek ez egész bulinak. Feladni viszont nincs értelme, szintidőn belül játszva teljesítem a távot. Így a középutat választom: törlöm az időtervemet, és kényelmesen végigmegyek. Éppen indulnék, amikor Laki érkezik, teljesen meglep, azt hittem, már árkon-bokron túl jár. Közli, hogy nincs kedve tovább menni. A számból veszi ki a szót, kedvem az nekem sincs, de ha másnak nem, legalább edzésnek és a tűrőképesség tágítására jó lesz.

Előkotrom a széldzsekimet, szél ellen legalább véd, és még a vizet is tartja egy darabig. Nem mondhatnám, hogy elolvadok a gyönyörtől, amikor a csuromvizes sapkát visszaveszem. De ez még mind semmi ahhoz, ami kint vár. Eső és szél tépázza a dzsekimet és az idegeimet. A hidegrázás hullámokban érkezik, piszok kellemetlen. Asszem ez lesz a legextrémebb túrám. Vizes nyúlcipőt húzok, nagy sebességgel futok a sárgán, de valahogy mégsem melegszem. Ekkor egy ismerős előz meg, utána szólok Szilárdi Tominak. Ritkán fut, de most nagyon. Rövidnadrágban és pólóban nyomja, kiver a hideg, ha ránézek. Mindenesetre most jól jön, emberes tempót diktál, próbálom követni. A lejtőig sikerül is, ahol inkább már az életem megőrzésére koncentrálok. Szerencsére kevesen vagyunk. Az eleje még egész tűrhető, bár a kövek csúsznak. De aztán elszabadul a pokol. Sár és víz folyik le a hegyoldalon, néhol ritkábbak a fák, kapaszkodni se tudok, és bár van egy túrabotom, nem sokat segít. Egy részen nem tudok mit tenni, egyszerűen beleülök a sárfolyamba, és fenéken csúszom vagy öt métert.

Ha varacskos disznókkal találkoznék, már messziről köszönnének, olyan rémesen festek. Csór-hegyig végig futok, most valahogy megértem azokat, akik a vizes, sáros turistaút helyett a műúton masíroznak. Én már nem törődöm a cipővel, nincs miért, belegázolok a sáros pocsolyákba. A hegy megint megszívat, de most nem a meredeksége miatt, az út minősége váltja ki nemtetszésemet. Megyek jobb oldalt, bal oldalt, a fák között, egyik sem jó. Egy lépés előre, fél lépés csúszás hátra. Még jó, hogy feladtam az időtervemet, esélytelen lett volna. A ponton pecsételtetek (4:15), az itiner kezd elázni, sajnos tasakot nem hoztam neki. Nem nagyon kedvelt rész következik a frissítő állomásig, az emelkedőkön nem vagyok olyan gyors, mint szeretném. Két pohár szörp visszahozza erőmet. Fura, de Galyatető mindig jól megy, sorban előzgetek bele-belekocogva. Gertrúdnál (5:17) majdnem benevezek a Muzsla túrára, amikor rájövök, hogy máshol pecsételtetnek. Elfogyasztok egy szendót és egy nagy pohár teát.

Vörös-kőig gyorsasági szakasz következik. Még a sár se nagyon zavar, nyomom, ahogy bírom. A fenyvesben olyan sötét van, mintha éjszakai túrán lennék, tíz méterre se lehet látni. Őrület, hogy milyen időt fogtunk ki. Olykor egyedül, olykor más futókhoz csatlakozva érkezem Mátraszentlászlóra, a teát kihagyom, megrohamozom Vörös-követ (6:03). Lefele megint borzasztó az út, és utána a kéken is folytatódik a csúszkálás. Kicsit magasabbra érve már javul a helyzet, tudok normálisan futni egészen a háromszögig. Szamár-kőre felfele az eddigi legkellemetlenebb széllökésekkel szembesülök. Ágasvárra most egészen könnyen felgurulok (6:55). Aztán jön a lefele, és itt már kezd tele lenni a hócipőm. A kövek csúsznak, a sár még jobban, araszolgatni is alig tudok. A fák között a nyomokból ki lehet következni, hogy hol dobtak seggest. :) Én megúszom, de nagyon kell koncentráljak. Örökkévalóságnak tűnik, míg leérek a turistaházhoz. Megszokásból veszem egy kólát, muszáj eltennem a dzsekim zsebébe, ugyanis a p+ minden rémálmomat felülmúlja. Máskor itt lazán lekocogok, most ez kb. tízszer annyi időt vesz igénybe. Egy hölgy találóan megjegyzi: olyan mintha a sárban síelnék. A lábam csúszik, a bottal pedig próbálok talpon maradni. Ez hihetetlen! Ahol lehet, futok, de az ilyen vacak utak hatalmas rombolást végeznek az átlagsebességben.

Mire leérek Mátrakeresztesre (7:33), kezd melegedni a hőmérséklet, az eső eláll. Érzem, hogy már ég a fejem, módosítani kell a ruházatot. Dzseki vissza a táskára. Leküldök egy szendvicset a kólával, közben szemezek a heggyel. Fáradtságot nem érzek, a combfeszítőm fáj egy kicsit a sok mászástól, de egyébként minden oké. Így ha már itt vagyok, akkor javítsunk néhány percet a 2005-ös időmön (9:59). Nagy lendülettel nekirontok a Muzslának. Úgy érzem jól megy, bár a trutyi itt még nagyobb, mint korábban, viszont néhány emelkedőt is sikerül megfutni. Lassan itt a cél, már nem kell tartalékolnom. A sokadik csúcs után végre megkapom az utolsó pecsétet (8:52). Pislogok az idő láttán, ez képtelenség! Hogy lehetek ennyire lassú?! Feldühödve indulok tovább. Innen már csak ereszkedni kell 7 km-t. Kieresztem az összes féket, utolérek néhány futót, akik nem tetszésüket fejezik ki, amiért a ritmusváltások miatt már egy ideje kerülgetjük egymást. Fejben előre megyek, reménykedem, hogy már nem kell sehol lassítanom, de aztán… (ó a francba, a Diós-patak!) mégis kell. Az a rövid szakasz le a mederbe, és fel az útra, tetőzi a rémálmomat. Felfele vissza-visszacsúszom, úgy tűnik, nem jutok ki innen. Lenyomtam 55 km-t, és a végén itt fogok belefulladni a Diós-patakba, ami általában ki van száradva. Mikor végre felérek, az energiám elpárolog. Csokit majszolva vánszorgok egy pár lépést, várom a hatást, négy-öt perc múlva érkezik. Lassú kocogással érkezem Szurdokpüspökibe, majd a műúton már büszkén, nagy lépéshosszokkal futok be a célba.

Előveszem a salátát, ami korábban itiner volt, megkapom a célidőt: 16:03. Négy perccel mentem jobbat, mint az egyetlen MB-men. Boldog vagyok. Ilyen extrém körülmények között is sikerült. Kisétálok az üdítőért, hirtelen a fáradtság mellbe taszít, lerogyok a fűbe. Nem sokáig pihenhetek, mert szakadni kezd az eső, az oklevelem félig elázik. Sebaj, legalább emlékezni fogok rá, ha majd az unokáimnak mesélem, hogy ez volt az az ominózus esős Mátrabérc. Közben kiderül, hogy qvic és Feró elmentek Sirokra a másik kocsiért. Ez jó hír. Viszont a kocsiban benne van a váltóruhám. Ez már kevésbé jó hír. Teljesen elázva várhatok még két órát, a vizes cipőben fázni kezd a lábam. Fél órát állok sorba egy igénytelen vécé előtt a tornateremben, majd fél órát beszélek Szilárdi Tomival, aki hatalmasat futott, de megfogadja, hogy soha többet. Végül megérkezik Ákos, majd szép lassan a többiek is, és a két autó. Végre átöltözhetek. Viszlát Mátra. Jövőre ugyanitt. De most már tényleg! :)
Hazafele félig kómásan az jár a fejemben, hogy végre sikerült okosan menni. Volt néhány apró energia-vesztésem, de komolyabb holtpontot nem éltem át. Folyamatosan frissítettem, még akkor is, amikor nem voltam különösebben éhes vagy szomjas. Feléltem 3 csokit, 3 túró rudit, 2 müzliszeletet, 1 kókusz rudat, 4 szendvicset, 1 pohár levest, 2 pohár vizet, 1 pohár teát, 2 pohár szörpöt, fél liter kólát, másfél liter izotóniás italt. Mindenestre a Mátrabérc 2008 teljesítése etalon lesz a későbbi túrafutásokra. Most hazamegyek, kialszom magam. És remélem, hogy nem Indiana Jones-ról fogok álmodni. :)

2008. április 6., vasárnap

Gödöllő K30

Táv: 33 km Szint: 300 m

Kicsit duatlonosra sikerült ez a hétvége. A szombati börzsönyi futás után, vasárnap életem első kerékpáros teljesítménytúrájának abszolválására pályáztam. Eddig sem volt idegen számomra a tekerés, még középiskolás koromban bejártam az abaúji dombokat, bár egyhuzamban 80 km-nél többet nem bicikliztem. Sajnos amióta tíz éve a fővárosban élek, kimaradt az életemből a bringázás. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy újranyergeljek.

Vasárnap 9-kor a tömegrajttal indultam. Kicsit aggasztott, hogy a 3-as főúton mentünk egy darabig, nem csípem a nagy forgalmat. Miután lekanyarodtunk Mogyoród felé, a mezőny kezdett széthúzni, szerintem az eleje tőlem kétszer jobb átlagot produkált, ami nem volt nehéz. :) Viszont a forgalom nem csökkent, nem vagyok ehhez hozzászokva, a borsodi mellékutakon csak akkor jár autó, ha eltévedt. Mogyoródon egy jó kis lejtővel tudtam kompenzálni a korábbi felfeléket. Aztán rájöttem, hogy az a 40 km/h nem egészséges az én amatőr bringámnak, ha egy-két nagyobb kátyuba belehajtanék, akkor az első kerék küllői úgy törnének össze, mintha ropiból lennének. Persze kerülni nehezen tudtam, mert oldalról nyaldostak a kocsik. Az egyetlen ellenőrző pont a fóti templomnál volt. Pezsgőtablettás lötyit és a jól ismert margita-nápolyit osztogatták. Azért büszke voltam, mikor elcsíptem egy mondatot egyik rendezőtől, mi szerint a gyorsabb mezőnynek itt a vége, most már a „lazábbak” jönnek. Veresegyházig nem találkoztam bringással, egyedül tekertem, itt kevesebb volt a kocsi is. A településen kaptam egy piros lámpát, majd egy brutális szembeszelet. Még síkon is vissza kellett váltanom, képtelen voltam normálisan haladni. Aztán Szadán eltűnt a sík, nekimentem egy neverending-emelkedőnek, még visszább váltottam. Tekertem vagy ötvenet öt méter alatt, több kanyar is jött, de mögötte még mindig emelkedett. Majd jött a jutalom: lankás lejtő, beviharzottam Gödöllőre, közben négyen összejöttünk, és szépen konvojban szlalomoztunk a kocsik között. A lejtő alján bal kanyar, és újra a Városháza előtt találtam magam. 1:39-et mentem 33 km-en, ami nekem nagyon jó, főleg így a szombati nap után. Jó kis levezetése volt a Julianusnak. Májusban újra itt, de akkor már az 50-en.

2008. április 5., szombat

Julianus 50

Táv: 54 km (szerintem 52), szint 1300 m.

Kétségek között ért utol a hétvége, bár elég kemény célokat tűztem ki. Már a hét elejétől a jobb combtövemnél tompa fájdalmat éreztem, nem jósolt semmi jót. Kísértetiesen hasonlított a szitu arra, amikor ugyanilyen fájdalommal elmentem az Eötvös-re. Utána másfél hónapig nuku túra, még mozgás is alig. Ezért a Mátrabérc árnyékában elég kockázatosnak találtam ezt a futást. Mégis mentem.

Öten préselődünk be qvic kocsijába, viszonylag későn indulunk el, így csak fél kilenc előtt tudunk nevezni. qvic jónak tartja az általam kalkulált időtervet, így nem megy előre. Csak a végén derült ki, hogy nekem nem annyira lett ideális a terv. Lazán futunk felfele Nagymaros utcáin, fájdalmat nem érzek, viszont nem merek nagy lépéshosszokat produkálni. A hegyoldalban több csoportot is utolérünk, nehézkesen megy az előzés a szűk ösvényen, néhány embernek nehezére esik elengedni. Még így is 37 perc alatt felérünk a Julianus-kilátóhoz, ahova nem mászom fel, de még így is majdnem összeesem a látványtól, ahogy lenézek a Dunakanyarra.

Lefele még óvatosabb vagyok, minimál futásnak nézek elébe. qvic nagyon gyors, el is tűnik a szemem elől, Köves-mezőn látom újra, a pihenőben ücsörög, rám vár. Innen kezdek rendbe jönni, úgy tűnik, hogy a vérbőség jót tesz a lábamnak, már nem figyelek annyira rá. Török-mezőn (1:20) pecsételtetünk, majd végigfutjuk a Békás-rétet, ahonnan valóban bámulatosan szép a kilátás a Magas-Börzsönyre. A Kóspallagi elágazásnál (1:56) búcsúzunk az országos kéktől, egy dózeren vágunk, futunk bele a pirosba. Itt a szalagok jól kiegészítik a jelzések, amelyek elég hiányosak. Hullámvasutazunk föl-le, befogunk két hölgyet, nem is gondolnánk, de kemény dió megelőzni őket, és mikor sikerül, még jó néhány kilin keresztül képtelenek vagyunk távolodni.

Márianosztra már kellemes napsütésben fogad minket. Még soha nem jártam erre, nem a legrosszabb fekvésű települések egyike, az biztos. Egy vendéglátó helyiség külső teraszán találjuk a 20-as célt (2:38), pecsét, zsíros kenyér, alma, amiket magunkhoz veszünk, és utána még pancsolunk egyet egy utcai csapnál. Prímán megy a futás, és jól esik a gondolat, hogy még 30 km-t hagyunk mögött ebben a szép hegységben. Megcélozzuk Koppány-nyerget, qvic a gyomrára panaszkodik, amit végül a keményebb emelkedők raknak helyre. Itt belesétálunk, eddig nem nagyon tettünk ilyet, kicsit aggódom is emiatt. Felérünk a ponthoz (3:25), ide még egyszer visszatérünk.

Alighogy elindulunk, mordul egyet a gyomrom, talán ennem kellene, Nagybörzsönyig csak kibírom. Hát nem bírom ki. Még szerencse, hogy szinte végig lejt, a sebesség megmarad, viszont a halastó mellett, aminek ugyancsak meseszép fekvése van, már érzem, hogy gáz lesz. Egy meredek kaptató vezet fel a településre, qvic 50 méterre előttem gyalogol, én pedig szépen csendben eléhezem. No mindegy, ennél rosszabb már nem lehet, mindjárt itt a pont, majd ott eszem. Mire felérek a műútra, a hőháztartásom is kezd megborulni. Ezt már nem kéne! Zeusz igyekszik a segítségemre, vagy valaki más fentről, mert megpillantok egy utcai csapot. qvic van rácsavarodva. Megváltás! Megmosom a fejem, az arcom, és leöntök magamba néhány liter vizet. Hőháztartás helyre áll. Előkapok egy fél szendvicset, és magamba szippantom. Közben felérünk a templomig (4:13), majd lefutok a központ felé, ahol szépen benézem a letérőt, és qvic telefonál rám, hogy sürgősen forduljak vissza.

30-as cél (4:22), újabb frissítés, rám fér. Megpakolom a zsíros kenyeret hagymával, és egy nagy bödön teát is iszom utána. Innen a börzsönyi kéken hasítunk felfele, közben „megismerkedünk” néhány őslakossal, akik elképednek a távolságon, ami még hátra van nekünk. Pedig azt nem is tudják, honnan jöttünk. :) A földutat hamar aszfalt váltja, és egy szigorúan monoton emelkedőn kezdünk el felfele futni. Kicsit leszakadom, muszáj bele-belesétálni, de megnyugodva látom, hogy qvic is így tesz. Ez a szakasz hihetetlenül befordulós lenne, ha nem lenne ez a csodás táj. Szerintem ez volt a túra legszebb része (leszámítva a dunakanyari kilátást). Végre elhagyjuk az aszfaltot, ami ezután következik… na az sem sokkal jobb. Olyan meredeken mászom felfele, hogy az orrom már a földet szántja. Egy bal kanyar után a jelzés bevisz a dzsindzsásba, egy szúrós bokor nekem támad, a ruhámat próbálja lehámozni rólam, nem sikerül neki, viszont két ujjamból is ömleni kezd a vér. Király.

Koppány-nyeregig azért még marad egy rövid szakasz, ami futható, ez visszahozza a jó hangulatomat. qvic már a ponton toporog (5:20), itt kezdünk először kicsúszni az időtervemből. A KP közös szakaszon néhányan szemben jönnek, vannak köztük ötvenesek is, nem irigylem őket, bő 12 kili az előnyünk velük szemben. A létra után jobbra fordulunk, nem várt emelkedők következnek. Kezdek fáradni, nem bírom követni futótársam, rövid sétákkal próbálok pihenni. Aztán a Nagy-Galla lábához vezető emelkedő már kemény megpróbáltatásnak tűnik. Hát ez bizony egy holtpont. Gondolatok járnak a fejemben, bizonytalannak kezdem érezni a tavaszi nagy célokat, és megcsappan a futáshoz kapcsolódó motivációm is. Tudom, hogy nem kellene, de néhány percig ezen rágódom. A hegy lábánál qic rám vár, előre küldöm, ő még beérhet 7 órán belül, én meg megpróbálom összeszedni magam. Gyorsan megeszem szendvicsem második felét, plusz egy kókusz rudat is utána küldök, jó sok folyadékkal fejezem be a lakomát. Alig két perc alatt visszatérnek a régi jó érzések, és a lábam is megiramodik, itt a feltámadás! Az utolsó pontot nem egyszerű megtalálni, egy éles kanyar után eltűnnek a jelzések, gyorsan felcsörgöm qvic-ot, aki éppen akkor kavar el ő is a pont előtt. Aztán mindkettőnknek sikerül igazolni (6:42).

Innen szinte végig lejt, viszont az a köves út a szőlők között rendkívül monoton, itt ismét belesétálok. Ekkor megpillantom a Dunát a távolban, ami olyan nagy lelki erőt ad, hogy rögtön elfelejtem a sétát, és nagy sebességgel befutok Szobra, egyenesen a vasútállomásra (7:23:50). qvic már a vonaton van, amivel visszamegy Nagymarosra a kocsiért. A cél sehol, hiszen még nincs négy óra, és állítólag csak akkor nyit. Hát akkor sem. Fél ötkor még javában kólázgatok a restiben, amikor megjelenik néhány rendező, de nincs náluk se pecsét, se oklevél, de kitűző. Néhány futót nem is érdekel a „külsőség”, és egyszerűen hazamegy. Mások felháborodnak a dolgon. Nekünk mindegy, negyed hatig még úgyis várunk a gyalogos csapatra.

Tanulságok: 1. Egy ötvenes futásra nem lehet úgy gondolni, mint egy harmincasra. Az első felét kicsit elfutottam, legalábbis kevesebb energiát kellett volna tolni az emelkedőkbe, és többet a lejtőkbe és a sík részekre. 2. Amiért egy 25-öst le tudok nyomni egy csokival, még nem jelenti azt, hogy egy 50-est lenyomok két csokival. Minél több km van mögöttem egy futáson belül, annál gyakrabban kellene frissítenem. Szóval van még mit tapasztalni, talán ha ezeket figyelembe vettem volna, kimaradt volna a holtpont, és lefaraghattam volna azt a 24 percet. Sebaj, így is jó volt, jöhet a Mátrabérc.